Első fizu

Mivel január 25-én érkeztem ide, így az anyuka minden hónap 25-én fogja ideadni a zsebpénzemet. Ma megkaptam az első fizetésem egy szép kis borítékban, amit ugyan török lírában kértem annak idején, de euróban kaptam. Semmi gond, minden 100 méteren akad egy pénzváltó, úgyhogy ez a hónap a tesztelésről fog szólni: vajon kijövök-e havi 250 euróból (az első hónap nem számít, mert ugyan volt pár egyszeri kiadás pl. telefon sim-kártya stb., viszont eleinte nem sok helyre mentem még) és amire még ennél is kíváncsibb vagyok, hogy vajon mennyit költök átlagban közlekedésre? Ugyanis Isztambulban nincs havibérlet, hanem van egy kártya, amire pénzt töltesz fel (kihelyezett automatáknál vagy kikötőkben személyesen) és minden utazáskor ezt a kártyát kell lecsipogtatni. Minden alkalomkor kijelzi, hogy mennyit vont le és hogy mennyi van még a kártyán. (Egy utazás átlagban 1.95 líra, ami kevesebb mint 1 euró.)

Amikor ma felkeltem, az anyuka közölte, hogy a gyerkőc beteg és nem megy ma oviba, úgyhogy itthon kellett vergődnünk egész álló nap. Ezt valamiért a pénteki kis szösszenetnek tudom be:

- Ma akkor nem mész úszni az ovival, ahogy tegnap este megbeszéltük, jó? Még kicsit folyik az orrod és köhécselsz, ne legyél mégjobban beteg!

(Babérlevél fancsali képet vág)

- Vagy szeretnél menni mégiscsak úszni?

- Úszni akarok menniiiiiiiiiiiii - és már bőg is.

- Hmm... Jólvan, akkor gyorsan összepakolom az úszócuccod és indulhatunk.

Úgyhogy egy kis hőemelkedés is társult a "mindent letüsszögök" és a "minden kajába beleköhögök" mellé. Ha minden igaz, holnap már megy oviba a kislány, én pedig nekiállok annak, amit most 3 hónapig Mrs. Fejkendő hiányában nekem kell elvégeznem.

Napi cicus(ok):

Negyedik hétforduló

Péntek este Mártival indultam sörözni. Annyi lokál van mindenfelé, hogy akár minden nap másikban ihatnánk és életünk végéig nem érnénk a végére. Most is egy olyat választottunk, amiben még nem voltunk. Persze tele volt péntek este minden, amelyik hely viszont üres, annak valószínűleg oka is van, hogy üres, ezért messziről elkerüljük. Megittunk 2-2 sört és koccintottunk arra, hogy aznap voltam itt pontosan 4 hete. Eszméletlen gyorsan telik az idő, az események csak úgy pörögnek.

Szombatra terveztük, hogy elmegyünk az Ikeába. Én illatgyertyákra vágytam, Márti pedig konyharuhára, bögrékre és kispárnára. Az anyuka mesélte, hogy az Ikea egy hatalmas pláza mellett terül el, amelynek van ingyenes buszjárata. 13:27-re volt kiírva a busz, mi pedig csak vártunk és vártunk. Itt a késés teljesen normális, de már kezdtünk kételkedni, hogy valóban jön a buszunk, úgyhogy mondtam, hogy várjuk még 14:02-ig és utána elindulunk gyalog a kikötőbe, ahonnan majd felszállunk egy helyi járatra, amivel kijutunk az Ikeába.
- Miért pont 14:02-ig várjunk??? - néz rám Márti.
- Fogalmam sincs, csak úgy.
Beleegyezett a random időpontba, addig még volt 13 percünk és folytattuk a dumálást. Pontosan 2 perccel 2 óra után megláttuk a busz feliratát, ami kivitt minket a bevásárlóközponthoz. Hüledeztünk jobbra-balra, na meg persze örültünk, hogy mégiscsak ingyen jutunk el a célállomáshoz.

A Buyaka bevásárlóközpont belülről. Kb. kétszer akkora, mint a Westend

Az Ikeában bevásároltunk mindent, amit csak kellett, közben pedig szerveztük, hogy hogy legyen az este. Andi kinézett egy helyet a neten, úgyhogy este összegyűltünk, megittunk egy sört, majd irány a Nublu. A nyolcadikon volt a hely, úgyhogy a kilátás megintcsak eszméletlen volt:

A kevésbé eszméletlen viszont az volt, hogy ott kb. mindenki az apám lehetett volna, a lányok kicsípve próbálták felszedni a gazdag pasikat, a zene pedig az általános iskolás sulidiszkóira emlékeztetett. Úgyhogy le is léptünk és kerestünk inkább egy ennél kevésbé igényes helyet. Elnéztünk pár helyre, de végülis mégis az Arafban kötöttünk ki, ahol már a múltkor is voltunk. Mivel én már 16-17 éves koromban kibuliztam magam a Fank Soul Brotherre, az I love Rock n Rollra és Bob Marley-ra, így rájöttem, hogy ez a hely a legkevésbé sem nekem való. Nézelődtem, beszélgettem pár emberrel majd valamikor 4 után hazaindultunk a lányokkal.

Természetesen füldugóval aludtam, mert nem akartam 9-kor gyerekzsivalyra kelni, amikor alapból 6-kor estem be az ágyba. Sikerült fél 1-ig aludnom és a legcsodásabb ébredés, amikor kiveszed a füldugót és még mindig csend van! Huhh, senki nincs itthon.

Az anyuka megkínált egy kis keksszel :P

A kis Babérlevél kezébe került a laptopom:

Szellemeskedünk, szellemeskedünk

Szellem tanyázik a lakásban, méghozzá random orrokat rajzol bizonyos képeslapokra! Az anyuka megkért, hogy csináljak a kislánnyal egy üdvözlőlapot az előző óper születésnapjára. Az arc haját már előre megcsináltam fonalból, hogy a gyereknek már csak szemeket és orrot kelljen ragasztania, illetve megrajzolni egy szájat, ugyanis ezeket már ő is meg tudja csinálni. Délelőtt meg is csináltam a lapot, majd feltettem a szekrény tetejére száradni, hogy amikor a kislány (ezentúl csak Babérlevél) hazajön, folytathassuk a kreatívkodást. Így is történt, szépen megcsináltuk a lapot, este pedig vacsoránál megmutattuk az anyukának.

- Óóóó nagyon szép! Hogyhogy nem ragasztottatok rá orrot? - érdeklődik.

- Láttam, hogy te rajzoltál rá egyet, azt hittem úgy jobban tetszik neked és nem ragasztottunk rá orrot.

- Miről beszélsz? Én hozzá sem nyúltam a képeslaphoz?

- Dehát ott van rajta az orr! Nem én rajzoltam oda!

Megvizsgáltuk a lapot és tisztán kivehetően valaki ceruzával odarajzolt egy orrot.

- Biztos hogy nem te voltál? - kérdezi az anyuka.

- Biztos. Én is színes orrot akartam neki ragasztani.

- És Babérlevél nem lehetett?

- Nem, amikor levettem a szekrényről a lapot, hogy együtt megcsináljuk, már ott volt az orr.

Konstatáltuk, hogy van egy szellemünk, aki orrokat rajzol a szülinapi képeslapokra, ugyanis az apuka most egy hétig itthon sincs, a takarítónő pedig csak másnap jött (nem mintha ők is csak úgy jókedvükben orrokat rajzolnának más rajzaira).

Másnap én is készítettem egy képeslapot, feltettem a szekrény tetejére és vártam az orrot. De nem jött, üresen maradt az egész papír, úgyhogy nem jár mindenkinek szellem-ott, csak az óper-elődömnek.

Gyerekszáj

Éppen a játékboltban nézegettük a Barbie babákat és megakadt a szemem egy terhes babán, akit éppen a férfi orvos vizsgál és nézik együtt az ultrahang felvételeket a kivetítőn.

- Nézdcsak, ez a baba terhes! - mondom a kis Babérlevélnek.

- Igen. Majd neked is biztos lesz babád. Meg nekem is! De nekem még túl vékony a hasam ahhoz, hogy terhes legyek. (Ezt most antibókként kéne értelmeznem?)

Napi cicus:

Mrs. Fejkendő

Ezentúl nem csak pénteken kell hamarabb elhozni a gyereket a suliból, hanem hétfőn később is kell vinni és meg is van, hogy miért: Márti mesélte, hogy minden hétfőt az Atatürk fohásszal kezdenek és minden pénteken így is zárják a hetet. Az anyuka pedig hozzátette az egyik reggel, hogy ezt a kislánynak pedig nem kell hallania, ugyanis a 4 éves kis fejével még nem tudja, hogy mindez mit jelent és felesleges ilyenekkel tömni a fejét (jogos) illetve nem az iskola feladata törököt, németet vagy akármilyen más nemzetséget faragni a gyerekből, hanem ezt döntsék el inkább a szülők. (Ehhez azért hozzátenném, hogy később inkább döntse el a gyerek maga.) Úgyhogy nem csodálom, hogy ezek után mindenhol, de tényleg mindenhol ott lobog a hatalmas török zászló: az összes park közepén, az összes iskola udvarán stb.

Az anyukát is valami török-német keveréknek mondanám, de valahogy inkább németnek. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ő is biobuzi. Mindennek bionak kell lennie és tele kell lennie vitaminnal. A gyereknek is nap mint nap elmondják, hogy ez és ez mennyire egészséges, ezzel szemben pedig a cukor és az adalékanyagok mennyire egészségtelenek.

- Szereted a csirkehúst?- kérdezi az anyuka.

- Igen, szeretem.

- Mi nem nagyon szoktunk venni, mert nagyon egészségtelen. Láttam egyszer, hogy hogyan nevelik őket.

(- Szerintem egyik állatot sem nevelik szebben sajnos, de mindegy.)

- Nem szoktunk félkész ételeket venni, általában mindent magunknak készítünk el frissen.

(- Akkor a múltkor miért porból kellett sütnöm a gyerekkel a muffint?)

- A cukor nagyon egészségtelen  - magyarázza a gyereknek az anyuka.

- De Hédi szokott enni - vág közbe a gyerek.

- Igen, szoktam néha - helyeslek, bár fogalmam sincs ezt honnan vette a gyerek, ugyanis azt sem tudom, hogy van-e itthon cukor és ha igen, akkor hol tartják.

Kedden volt itt a takarítónő, aki közölte, hogy most 3 hónapig nem tud jönni, ugyanis meg kell műteni a könyökét. Az anyuka nem akar erre a kis időre senkit sem alkalmazni, így már fel is osztotta magunk között a feladatokat: az apuka ablakot pucol, az anyuka vállalja a fürdőszobát és a konyhát, én pedig a szobákat kapom, amiből az enyémmel együtt négy van. A vasalásról elfelejtkezett, de remélem azt majd készségesen vállalja ő vagy az apuka. 

Nem is bánom, hogy nem jön a takarítónő, mert előszeretettel pofázik bele mindenbe, ami nem igazán rá tartozik. Még csak kétszer találkoztam vele, de máris érzékeltem, hogy sunyibb, mint egy átlag takarítónő. Bár mesélte az anyuka, hogy a törökök előszeretettel másznak bele mások gyereknevelésébe: amikor gyerekkel van az utcán, lazán megállítják a járókelők, hogy "Adjon már a gyerekére egy sapkát, mert hideg van!" stb. Most éppen a gyerkőccel kreatívkodtam, amikor Mrs. Fejkendő rosszalló pillantást vetett, majd bement a dolgozó anyukához váltani pár szót. Hirtelen megjelent az anyuka és közölte a kislánnyal, hogy ne használjon annyi ragasztót, mert ez pocsékolásnak számít és utána nem fog új ragasztót venni. Mrs. Fejkendő ezek után elégedetten távozhatott fizetségével együtt. Ezúton is köszönöm neki, hogy aggódik az elhasznált ragasztómennyiség miatt, viszont üzenem, hogy neki is csak úgy mint nekem, lakatot kéne tennie a szájára és hagyni, hogy a szülő végezze a feladatát: nevelje a gyereket, vagy ha éppen úgy akarja, akkor ne nevelje. Ha az nem számít pocsékolásnak, hogy a gyerek körbetekeri a nappalit fonallal, majd azt mondja, hogy ez egy pókháló, akkor abból sem lesz valószínűleg semmi probléma, ha a gyerek teleragasztózza a papírt, majd szivecskéket dobál bele.

Napi cicus:

Farsangi buli

A Magyar Konzulátus a Török-Magyar Baráti Társaság keretein belül farsangi bulit szervezett az Isztambulban élő magyaroknak. Alap volt, hogy elmegyünk, egyrészt mert egy alkalmat sem hagyhatok ki, ahol be kell öltözni, másrészt pedig egy újabb este az ismerkedés jegyében.

A görög istennő jelmez mellett döntöttem, ugyanis három ágyneműgarnitúrát találtam a szekrényemben és ebből az egyik teljesen fehér. Még beszereztem hozzá az egyik méteráru boltban egy kötelet a derekamra és kész is van a jelmez. 

Mártival együtt indultunk el, lepakoltuk a cuccunkat Andinál, majd elnéztünk a közeli bazárba egy kis kaja után kutatva, ugyanis a szervezők állják az italokat, ezért cserébe viszont vinni kell ételt. Andi francia salátát csinált, mi pedig szendvicseket.

Ahogy kész lettünk, mindenki belebújt a jelmezébe: én görög istennő lettem, Márti manónak öltözött, Andi antiszexuális hableánynak, Gergő pedig (Andi lakótársa) leginkább egy arab terroristához hasonlított. Utána még csatlakozott Ötkür is, a kínai srác, aki kihagyta a jelmezesdit, de ha nagyon akarjuk, akkor ráfoghatjuk, hogy ő Psy. :P

A buliba megérkezve már javában ment a karaoke. Egyből közöltem a többiekkel, hogy mindenki vegyen magához bátorságot (italt) mert valakit folyamatosan énekelni fogok hurcolni. Gergő lett a szerencsés kiválasztott, őt vonszoltam mindig magam után, de egy idő után már nem nagyon kellett kérlelni szerencsére.

Tombola is volt, vettem is egyből kettőt, majd később aki hajlandó volt elénekelni a Berry & Váczi Eszter duett ráeső részét az kapott egy ingyen tombolát! Ez természetesen én voltam, úgyhogy tripla esélyekkel indultan. Voltak elég jó nyeremények is: szép könyvek és dvd filmek és egyéb cd-k. Nekem persze sikerült egy 20%-os vásárlási utalványt nyernem ezüst ékszerre. Annak is jobban örültem volna, ha a férfi zoknit nyerem meg. De mivel Gergő mind a 4 tombolájával nyert (kapja be), így készségesen elcserélte velem a falra ragasztható isztambuli képét, ami neki legalább ugyanolyan szemétnek számított, mint nekem a vásárlási utalvány.

A buliról csak akkor távoztunk, amikor már tényleg mindenki pakolt körülöttünk, így elindultunk egy másik szórakozóhelyre. Taxival mentünk mind az öten (!!!) és szerintem a sofőr már nagyon várta, hogy kirakhasson minket, mert annyiszor kaptunk röhögőgörcsöt a saját hülyeségeinken, hogy már mindenkinek fájt valamije. A Taksim térre mentünk, ahol a többiek már egy általuk ismert szórakozóhelyre vezettek. Ilyet se láttam még, hogy egy több emeletes bérház a diszkó, aminek a negyedik emeletére mentünk. Nekem annyira nem adta a zene, úgyhogy inkább csak bámultam a kivilágított Isztambult és dumáltam a többiekkel.

Andihoz hazatérve mindannyian konstatáltuk, hogy ez egy baromi jó buli volt, majd a jelmezemet takaróvá visszaalakítva ágynak dőltünk.

Ötkür, a jelmeztelen, Márti, a manó, Gergő, az arab terrorista és A görög istennő

Már mindenki lelépett, de mi még akkoris! Itt épen Ötkürrel énekeljük a Szájbergyerek című nótát :D

Andi, az antiszexuális hableány és az újra megtalált hableánytesója

Nemtomki, mellette a török konzul (aki nagyon nagyon aranyosan beszél magyarul) és a mindenkivel összebarátkozó Ötkür

A tombolasorsolás közepén

Kilátás a szórakozóhelyről

Harmadik hétforduló

Pontosan ma vagyok itt három hete. Igyekszem minél inkább beilleszkedni a családba és kialakítani az itteni pár hónapra szóló kis életem.

Kedden ismét Mártival találkoztam, beültünk egy rock-kocsmába sörözni. Eszméletlen volt az a hely, mintha a pultosokat és pincéreket valami motoros találkozóról szedték volna össze, közben persze üvölt a rock és fergeteges a hangulat. Még a számlát is egy koncert dvd tokban hozták ki. (Meg kell, hogy jegyezzem, hogy sajnos elég drága a sör mindenhol :S )

Szerdán délelőtt pedig Kaeleevel találkoztam egy amerikai óperrel. A facebookon találtam rá egy isztambuli ópercsoportban (ami mellesleg semmire se jó). Írtam neki és még pár lánynak. Ő volt az első, aki válaszolt, ráadásul iszonyat kedves volt, egyből találkozni szeretett volna. Másik két lány is visszaírt, de ők már nincsenek mostanra Isztambulban. Nap közben Kaelee is szabad, így akkorra tettük a találkozót és sétáltunk egyet egészen a kikötőig. Ezelőtt ő már Spanyolországban és Olaszországban is bébicsőszködött, most pedig itt van és március végétől már indul is egy újabb körre Olaszországba (a vízum miatt mindenhol csak 3 hónapig marad). Ő is tudott hasonlóan szaftos sztorikkal szolgálni, mint amiken én mentem keresztül tavaly Németországban, annyi különbséggel, hogy 3 hét után le is lépett a családtól.

Csütörtök este pedig egy magyar sráccal, Pistivel találkoztam, aki másodmagával Erasmusszal van itt egy fél évet. Elmesélte, hogy haladnak az otthoni sörfőzéssel (besokalltak az áraktól) és meghívott jövő hétre vizipipázni hozzájuk. Naná, hogy elfogadtam a meghívást!

A kislány még mindig olyan mint egy drogos: egyik pillanatban mászik az ölembe és vigyorog rám, a másik pillanatban meg én nem adhatom rá a kabátot, csak az anyja. És így van ez egész nap: egyszer fogja a kezem és vigyorog rám, a másik pillanatban meg addig nem hajlandó lejönni a lépcsőn, amíg látótávolságon belül vagyok. Először azt hittem, velem van a baj, mert az anyuka állandóan különböző tanácsokkal lát el a kislányát illetően, de aztán kezembe került az a bizonyos fekete könyv. Már láttam a kislány szekrényében és nézegettük benne a képeket anélkül, hogy a kislány tudta volna, mi is ez. Ebbe a füzetbe az összes eddigi óper üzenete van benne amit kislánynak szántak. Tulajdonképpen egy-egy levél mindenkitől fotókkal megspékelve, amit a gyerkőc majd megkap, ha elég nagy lesz hozzá. Ezt különösen jó ötletnek tartom, mert kizárt, hogy 3 év múlva 3-4 óperrel odébb ő még emlékezni fog rám, viszont így vissza tudja majd olvasgatni a neki szánt üzeneteket. Ma bekopogott az anyuka hozzám a kis könyvvel, hogy írosgassak bele, amikor csak akarok és amit csak akarok. Természetesen visszaolvastam és megnéztem az elődeim leveleit, amelyben leírták a kislánynak, hogy miket játszottak, egy-egy aranyköpést stb. És kiderült, hogy a kislány nem csak nekem parancsolgat, hanem minden lehetséges embernek megszabja a határokat, hogy mit szabad és mit nem. Az összes eddigi elődöm megjegyezte "hjajj annak idején csak te csinálhattad ezt, én hozzá sem nyúlhattam" persze mindezt mosolygós fejjel megspékelve, nehogy menjen itt a sértődés. Úgyhogy megnyugodtam, a kiscsaj mindenkivel ilyen, ez nem a személyem ellen szól. (A bibi már csak az, hogy én ilyenkor már nagyban tenyérviszketésben szenvedek és többféle képpen lejátszom a fejemben, amint adok egy sallert a kis szöszi fejére.)

Társaságom a Starbucksban csütörtök délelőtt:

Lopni, megyünk lopni

Végre elkezdődött a várva-várt ovi! Többnyire most már nap közben is szabad vagyok, bár ez korántsem azt jelenti, hogy kevésbé fárasztó a dolog. Ugyanis eddig én nap közben lefárasztottam a gyereket, este pedig került az anyukához, mostanra viszont én kapok egy ovi által lefárasztott gyereket. De szerencsére mostmár jön a jó idő, így ovi után tudunk a gyerekkel kettesben játszótérre menni vagy akárhová, csak szülők nélkül.

A reggeli "pöcsfej-időszak" egyre inkább rövidül, illetve kimaradozik. Hétfőn például a nevemet kiáltva vágódott az ölembe. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől: már fel voltam készülve az "Ő nem ülhet ott" jellegű hisztikre.

Most még együtt visszük és hozzuk is a gyereket az anyukával 1-2 hétig, utána pedig rám hárul ez a nemes feladat. Amúgy a többi gyerek tovább marad az oviban és a kislány is maradhatna tovább, de az anyuka szeretné, ha a gyerek több időt töltene itthon (nem értem miért, hiszen este 6-ig ő úgysem tud vele foglalkozni). Mondanom sem kell, hogy a gyerekek eltanulják egymástól a hülyeséget, így persze rögtön félévkezdéskor a Gandam style-t énekelve jött haza (látni kellett volna)! Az anyuka pedig közölte, hogy másnap Mr. Deichmannak dolgozok... Mindannyian tudjuk, hogy ez mit jelent:

Három üzletbe vitt el az apuka és három teljesen különböző dolgot tapasztaltam: az első üzletben csak két dolgozó volt, ennek ellenére harmadjára már nem tudtam semmit sem elhozni, ugyanis a férfi folyamatosan követett. Nem feltűnően, de valahogy éppen ott pakolászott, ahol én is voltam. A második üzletben egy cipőt sem (!!!) tudtam elhozni, sőt az egyik dolgozó még a segítségét is felajánlotta. Nekem kicsit gyanús volt, hogy fülest kaptak az előző bolttól, mert folyamatosan figyeltek, de végül is nem derült ki, hogy valóban ilyen jó csapat volt-e vagy csak telefont kaptak, hogy vigyázzanak a leopárd mintás sálas, fekete kabátos lánnyal. A harmadik üzletben is sikerült eltennem egy cipőt, viszont valószínűleg gyanús volt nekik, hogy nagy szatyorral vagyok, így amikor kimentem az üzletből, láttam, hogy két dolgozó tisztes távolságból követ a mozgólépcsőn, az apukát pedig sehol nem látom. Azt hittem megint kiszúrták Mr. Deichmannt, de mint később kiderült, az apuka meglátta, ahogy a két dolgozó követ engem és inkább messziről figyelte az eseményeket, hogy hogyan reagálnak a dolgozók a lopásra. Közben mint valami akciófilmben, kaptam az anyukától sms-ben az utasításokat: "Menj tovább, mintha vásárolgatnál, majd ülj be a Galata kávézóba, ott lesz Mr. Deichmann is, de tegyél úgy mintha nem ismernéd." Bementem egy másik boltba nézelődni, ahol a boltos leszólított és elkezdtünk beszélgetni. Először angolul, majd miután kiderült, hogy a pasi sokáig dolgozott Németországban (Hmm, ki gondolta volna?) németre váltottunk. Közben a szemem sarkából láttam ahogy az üzlettől 20 méterre áll a két deichmannos eladó. A boltos közben már teázni hívott, meg telefonszámot kért arra az esetre, ha Magyarországon járna ( a pasi az apán lehetne, sőt) de kedvesen visszautasítottam, majd útnak indultam. Leültem az említett kávézóban, de ekkor már láttam, hogy Mr. Deichmann közbeavatkozott, ugyanis akkorra már visszanézték a kamerát és rámhívták a bevásárlóközpont biztonsági őreit. Úgyhogy apuka gratulált az eladóknak amiért ilyen szemfülesek voltak, majd mi is hazaindultunk.

Említettem már, hogy Isztambulban rengetek macska? (Talán ilyen lehet a Mennyország ^^) Iszonyat sok macska él az utcákon, de állítom, hogy jobb dolguk van, mint némelyik állatnak, aki gazdával rendelkezik. Vizet, ételt tesznek ki nekik, de nem ám maradékot! Száraz eledelt látok amerre csak járok és persze ehhez passzoló hatalmas, dagadt macskákat. 

Napi cicus

Kagyló és birkabél kipipálva

A pénteki estémet megint csak Mártival töltöttem. Átmentünk az európai oldalra, de már rögtön a kompon összefutottunk két barátjával: egy kínai és egy török sráccal. Angolul folytattuk tovább a csevejt, de néha átváltottak törökre vagy éppen mi magyarra. Ahogy a kínai srác megtudta, hogy én is magyar vagyok, egyből rákezdte: "Mi a pálya faszikám?". Én csak röhögtem, de az este folyamán még előrukkolt pár magyar mondattal a szokásos köszönöm, szívesen, hogy vagy mellett, pl. "Csőváz apukám!", "Szájbergyerek kérjél bocsánatot" stb.

Elmentünk az Isztikál utcába és annak az egyik kis utcájának a kis utcájába, ahol már a másik magyar lány, Andi már várt minket. Beültünk egy helyre, ahol spanyol zene ment élőben, sörözgettünk, beszélgettünk, elvoltunk minden lehetséges nyelven. Majd hajnali 1 körül felkerekedtünk és irány kagylót enni! Össze sem tudom számolni, hányszor jártam pár tengerparti városban, de eddig egyszer sem sikerült még odáig jutni, hogy egyek is belőle. Most viszont a többiek kijelentették, hogy sör után ez már-már kötelező program. Andi megmutatta hol kell szétnyitnom és hogyan egyem meg. Rizzsel van töltve a kagyló, tehát nem a csupasz állatot ettem, hanem ezt a töltött verziót árulják az összes sarkon. Nagyon finom volt, utána ettem egy rántott kagylóval töltött kiflit is, majd belekóstoltam a kínai srác birkabéllel és belsőségekkel töltött szendvicsébe is. Agyon volt fűszerezve, úgyhogy ha nem tudnám hogy mi az, biztosan megenném én is. A kagylónak viszont finom hal íze volt, biztos hogy máskor enni fogok majd.

Ebben a városban végre van éjszakai busz, de ha az éppen nem indul, akkor bármikor be lehet ülni egy dolmusba, ami a nap minden órájában jár és viszonylag olcsó. Ezeket sárga 9 személyes minibuszként kell elképzelni, aminek ki van írva az elejére, hogy merre megy. Ha jó, ami éppen jön (nem kell aggódni, percenként megy el egy melletted, még éjszaka is!) akkor csak intesz egyet, az megáll, odanyújtod az aprót és indultok is. Ennek a járműnek az érdekessége, hogy nincs megállója, ott szállsz be és ki ahol éppen kedvet tartja: szólni kell, hogy a következő lámpánál tegyen ki, az már nyitja is az ajtót menet közben és ha megáll,  kiszállhatsz. Anyuka tanácsai a dolmushoz: "Soha ne ülj előre, nehogy a sofőr keze eltévedjen! Én már jártam úgy, hogy beszálláskor a combomra csapott, hogy na akkor indulás!", "Bárhol is vagy, ha az utolsó ember kiszáll, akkor szállj ki vele te is és inkább fogj egy taxit! Ezek a járművek nincsenek bejelentve és biztonságosabb mindig kiszállni az utolsó emberrel."

Fél 3 körül már itthon is voltam és irány az ágy. Persze már megvolt a másnapi programom is, Márti már szerdán elhívott egy kiállításmegnyitóra, amit pár ismerőse szervezett. Úgyhogy este ismét csak irány a kikötő, ahol a többiekkel találkoztunk, majd együtt elmentünk a kiállításra. Nos, nem igazán így képzeltem el: az egész egy szobából állt és hát a művészkedést sem igazán vitték túlzásba. Az egyik sarokban cipős dobozok voltak pólókba és pulcsikba csomagolva és ezeket tették egymásra, különösebb tehetségre azért ehhez valljuk be, nincs szükség. A másik sarokban a földön rengeteg színes gyurmából készült különböző méretű rózsafejek voltak. Hozzátenném, hogy ugyanilyet csináltam én is valamelyik nap, amikor a kislánnyal gyurmáztam. Ezenkívül volt még pár bazárban vett festmény, amire színespapírból piramisok voltak hajtogatva, és ennyi volt a nagy mű. Kifelejövet mindenki suttogva a saját nyelvén megjegyezte, hogy ez igazán nem volt egy nagy szám, majd elindultunk, hogy találkozzunk egy másik magyar csapattal, akik három napig vannak Isztambulban egy ösztöndíjas kirándulás keretében. Beültünk egy helyre, sörözgettünk, nagyon jól éreztük magunkat. Erőteljes többségben voltunk, nagyon vicces volt ennyi fiatallal, Magyarország különböző pontjairól eltölteni egy estét Törökországban, akikkel amúgy otthon valószínűleg soha nem találkozok. Volt két német lány is, de megint csak megbizonyosodhattam arról, hogy a német fiatalok gyökerek, már meg sem lep egy fél éves Náciland-ben tartózkodás után.

Bűnözőt faragnak belőlem

Szerda este említette az anyuka, hogy másnap reggel 9-kor "mennünk kell dolgozni". Nálam a "mi" teljesen azt jelentette, hogy anyuka és apuka elmennek itthonról, én pedig a kislánnyal itthon maradok és csináljuk a szokásos dolgokat. Csütörtök reggel kimentem a konyhába, az anyuka már pakolászott:

- És mikor jöttök haza? - kérdeztem.

- Te is jössz, úgyhogy öltözz.

El nem tudtam képzelni, hogy hova kellek én is, de már annak idején Németországban is megszoktam, hogy beülünk az autóba, elvisznek valamerre amit előtte vagy közölnek vagy nem. Egyszer csak megszólal az apuka:

- Loptál már életedben valamit?

Namost kicsit gyanús, ha rávágom, hogy nem, de ha elkezdem sorolni, az meg iszonyat ciki, főleg, hogy a gyerkőcnek azért illene nekem is példát mutatnom. Úgyhogy gondolkoztam egy kicsit, majd elmeséltem nekik - az amúgy igaz sztorit - amikor Németországban akkora sor állt a kasszánál a kocsmában, ahol fizetni kellett, hogy leléptünk anélkül, hogy kifizettük volna a megivott sörünket. Nevettek egy jót én pedig csak csodálkoztam, hogy miféle kérdés ez.

- Most a Deichmannban fogsz lopni.

- Őőőő, mivan?

Annyi háttérsztorit el kell hogy meséljek, hogy az apuka az itteni Deichmann valami hatalmas nagy feje (erőteljesen reménykedek ingyenes cipőkben), elég sokat dolgozik, utazik, szervezkedik stb. Közölték, hogy tesztlopás lesz a mai program, de ne aggódjak, az eddigi összes óperük csinált már ilyet, sőt, az anyuka is már elég sokszor, viszont őt már sajnos ismerik arcról, hogy ő Mr. Deichmann felesége. Oké, ekkor már eléggé belémjött az ideg, mert azért egy bevásárlóközpontban cipőt lopni már nem kis dolog. Elmagyarázták hogyan is megy: "Bemész az üzletbe, nézelődsz, mint ahogy normálisan tennéd. Felpróbálsz egy-egy cipőt, majd beleteszed a pár cipőt ebbe a táskába, a dobozt pedig visszateszed a helyére. Közben megfigyeled, hogy hány vásárló van, hány eladó, és hogy az eladók hordják-e az egyenpólót, köszönnek-e bemenetelkor és távozáskor. Mindezt egymás után hatszor. (Itt már erőteljesen gyülemlett az adrenalin.) Először kihozol egy női cipőt, utána pedig mindig mondom majd, hogy mi legyen a következő. Minél drágább, annál jobb! Odaadom a névjegykártyám, amire ráírom, hogy tesztelés folyik és ha lebuksz, akkor csak odanyújtod és ők tudni fogják, hogy mi ez. Ebben az üzletben pont a múlt héten volt egy képzés a lopások kivédése ellen, úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz."

- Megtarthatom valamelyik cipőt, amit elhozok? - érdeklődtem

- Sajnos nem - mosolygott az apuka

(- Hmm, sajnos kabbe akkor.)

Oké, kicsit (nagyon) berezeltem, a reggelire kapott simitemet is alig bírtam lenyomni a torkomon, pedig amúgy meg imádom (szezámmagos kör alakú török péksütemény, amit minden, de tényleg minden sarkopn árulnak). Az apuka a kezembe nyomott egy táskát, ami belülről alufóliával és egyéb zacskókkal van kibélelve és ezen keresztül nem csipog be a vonalkód. Majd elindultam a bevásárló központ felső emeletére, míg az apuka eggyel lejjebb várt rám. Bementem és nézelődtem. Meglepődve tapasztaltam, hogy belépve az üzletbe senki rám se nézett, az eladók egymással beszélgettek és pakolászták a dolgokat és persze az egyenpólót is csak egy ember hordta. Nézelődtem a sorok között, szerintem teljesen normális vásárlónak tűntem, már ha egyáltalán észrevettek. Nagyon nehéz volt drága cipőt választanom, hiszen a a szemem már a leárazott termékekre specializálódott, de sikerült kiválasztanom a legdrágább balerinacipőt, felpróbáltam, nézegettem magam a tükörben majd visszaülve a székre nem a dobozba tettem vissza a cipőket, hanem bele a táskámba. Az apuka utasítása szerint még nézelődtem egy kicsit, majd kisétáltam az üzletből, anélkül, hogy bárki is köszönt volna. Lementem az apukához, beszámoltam neki mindenről, majd irány a második kör. Kíváncsi voltam, hogy feltűnik-e nekik, hogy már megint az üzletben járok, de pont ez volt a lényeg, hogy ha fel is tűnik ez nekik, akkor hogyan reagálnak.

A második körnél ugyanúgy bementem, járkáltam, nézelődtem, senki le se szart. Kiválasztottam egy bokacsizmát, felpróbáltam, járkáltam benne, majd ismét a táskámba tettem. A második pár cipőmet is úgy sikerült ellopnom, hogy rajtam kívül a reggeli órák miatt csak kb. 3-4 vásárló lézengett a boltban. Levittem a szajrét az apukának, majd jött a harmadik kör: "Most egy Borelli férficipőt hozz, bal oldalt vannak hátul! Először járkálj a női részlegen, majd nézegess gyerekcipőket, utána pedig menj a fárfi osztályra és hozz el egy Borellit. Ezek után térj vissza a női részlegre, majd sétálj ki!"

A harmadik körnél már többször rámnézett az egyenpólós srác, nem tudom, hogy azért, mert feltűnt neki, hogy már sokadjára vagyok ott nagyon rövid időn belül vagy mert csak szimplán tetszettem neki. Viszont ennek ellenére sem köszönt vagy volt a sarkamban, ugyanúgy leszart mindenki. Követtem az apuka utasításait, majd elhoztam egy szép pár drága férficipőt és kisétáltam, mint ahogy eddig tettem. Lent viszont ugyanabban a pékségbe ment le két dolgozó szünetet tartani, ahol az apuka volt: "Lehet, hogy megláttak és lebuktunk! Menj gyorsan a következő körre, hozz egy ugyanilyet!"

A negyedik körben végig azon járt az agyam, hogy vajon rájöttek-e a dolgozók, hogy tesztelés folyik. Amikor bementem, ugyanúgy nem köszönt senki, viszont amikor nézelődtem egy nyakkendős férfi üdvözölt törökül hatalmas nagy mosollyal. Hmm, ez eddig nem volt jellemző. És nolám, az egyik női dolgozó hirtelen egyenpólóra váltott. Nocsak, az egyik srác pedig úgy tesz, minta éppen arra pakolászna, ahol én vagyok. Szóval tényleg meglátták lent Mr. Deichmannt - gondoltam, viszont a cipőt azért még sikerült eltennem, majd nézelődtem még egy kicsit és kisétáltam. Volna! Ha nem csipog be a cipő... Félrecsúszott a táska bélése és a kapu érzékelte a vonalkódot. Megálltam, megvártam, amíg odaértek a dolgozók, majd felmutattam az apuka névjegyét és a kis üzenetét. Mosolyogtak egyet, majd visszaadtam a cipőt és irány beszámolni mindenről az apukának. Mint kiderült,  tovább kellett volna mennem a csipogás ellenére is, megnézni, hogyan reagálnak, ugyanis mindent betanítottak nekik előző héten. Mondta az anyuka, hogy volt, hogy ő becsipogott és senki sem ment utána(!!!).

Az apukát már várták a dolgozók ("Hányat vitt el?"), tudták, hogy erőteljes lebaszás következik, ami nagyon is jogos. Magyarországon ilyet nem tudtam volna csinálni, ott állandóan figyelnek a dolgozók, akkor is ha először vagy bent és semmi gyanús mozdulatot nem teszel.

Így végződött a bűnözővé válásom napja, a negyedik körnél egy kis bakival lebuktam, viszont több körre úgysem küldtek volna, mert valóban kiszúrták a pékségben az apukát.

Azért szívesen visszanézném azokat a kamerafelvételeket! ;)

Beindult a szociális életem

Egyértelmű volt, hogy ebben a sok-sok milliós nagyvárosban rengeteg magyarnak kell lennie. Jelenleg sikerült egy párral e-mailben, facebookon felvennem a kapcsolatot és szerda este meg is volt az első találkozó. El sem hittem, hogy végre kimozdulhatok itthonról. Bár tény, hogy nagyon jól esik esténként a pihenés és az alvás, azért kell a lakásmentes=gyerekmentes kikapcsolódás.

Mártival találkoztam tegnap este, aki ösztöndíjjal van kint és éppen gyakorlatot teljesít. Beültünk egy helyre és megittunk kettőt a helyi sörből, az Efesből. Itt külföldön alapból minden honfitársat barátként kezel az ember, de ehhez még jött az is, hogy Márti baromi jóarc! Szombatra is elhívott egy helyre és jövő szombatra pedig a Török-Magyar Baráti Társaság farsangot szervez. Namármost aki ismer, tudja, hogy nálam a farsang és a halloween nem egy sima buli, hanem ott keményen beöltözés van: Darth Maul, Avatár, csak hogy egy párat említsek. Sajnálattal kellett ám tudomásul vennem, hogy az annak idején a turiban beszerzett gésa ruhámat otthon hagytam (nem számítottam ilyen jellegű eseményre) és jelenleg csak egy fekete macskára vagy egy cowgirl-re telik a gardróbomból, ami egy jelentős visszaesést jelent még a fejbeszúrt őrült tudóshoz képest is. De lehet, szolídan csak szimplán lepedőbe tekerem magam és görög istennő leszek, így legalább később mindenki meg fog ismerni.

Az anyukával is egyre jobban sikerednek a vacsorák, mostanában rengeteget beszélgetünk egy-egy vacsi után amikor az apuka még nincs itton és míg a gyerek az iPad-jén (!!!) játszik. Így történt az is, hogy végre felajánlotta, hogy tegezzem őt is és az apukát is. Kicsit fáziskéséssel történt a dolog, mint ahogy az összepakolás-szabály közlése is, de jobb később, mint soha. Viszont eddig azért próbáltam alany nélküli mondatokat gyártani, mert tök fura volt, hogy magázom őket, de amíg nem ajánlják fel, addig nyilván udvariatlanság csak úgy letegezni őket. Most viszont meg azért próbálok alany nélküli mondatokat gyártani, mert olyan fura, hogy majdnem két hét önözés után hirtelen át kell váltanom "du"-ra. *Verrückt*

Napi Isztambul (a szobám ablakából fotóztam):

Itt nem csak a postás jön házhoz

A reggeli rosszkedv rám való kivetítése még mindig jellemező a mindennapokra sajnos, este pedig a tökéletes ellentettje: alig lehet rólam levakarni. Állandóan jönne be a szobámba, mindig mesélni akar valamit, a szüleinek pedig úgy kell tőlem őt kikergetni, ugyanis az ősök valóban tiszteletben tartják, hogy nekem ilyenkor pihenőidőm van, azaz gyerekmentes időtöltés, ami általában skype-olást és bejegyzések írogatását jelent, ha itthon maradok.

Kedden érkezett a takarítónő. Nem tudtam, hogy itt szokás őket etetni is. Úgy értem: reggel megérkezett és ebből az alkalomból még az anyuka is velünk reggelizett, pedig csak ketten szoktunk a gyerkőccel reggel enni. Miután megreggeliztünk, a takarítónő hozzáfogott a vasaláshoz, mi pedig játszottunk a gyerkőccel. Az én szobámat is kitakarította a nő, nem volt merszem azt mondani az anyukának, hogy az én szobámba rajtam kívül senki ne csináljon semmit, kiporszívózni én is tudok, szerintem ezen felül semmit sem csinált.

Délben pedig az anyuka kaját rendelt, hiszen ebédelni is itt ebédelt a néni. Az anyuka a Mc Donaldsból rendelt kaját, mert nem volt kedve főzni, persze szabadkozott egy sort, hogy ilyet ők csak nagyon ritkán esznek ám! Ehhez képest a gyerek játéknak pontosan ugyanazt kapta, amilyene már van, és szerintem cserélik azokat a játékokat minimum minden hónapban :P. Baromira meglepődtem, hogy itt még a mekis kaját is házhoz szállítják! Amikor valaki csenget, tudom, hogy megint hoztak valamit: szőnyeget vagy öltönyt a tisztítóból, temérdek szatyrot a bevásárlóközpontból, sőt, még a vizet is házhoz szállítják és mint kiderült, a mekis kaját is.

Kedden délután elmentünk az orvoshoz kontrollra. Szerencsére egyre jobban van a kislány, így egyre kisebb az esélye, hogy mégegyszer elkapok tőle valamit. Nekem sem igazán jön be kaktusszal a torkomban ébredni... Visszafele úton már egyre nyűgösebb volt a gyerkőc és a háztól 100 méterre akkora hisztit vágott le, hogy kíváncsian vártam az anyuka reakcióját. És hihetetlen: baromi jól kezelte! Nem az volt, mint az előző családban, hogy jön a nyugtató meg a "Gyere, itt a csokika!", hanem teljesen logikusan levezette a hisztit, anélkül, hogy kellemetlenül érezte volna magát a szomszédok előtt a hatalmas ricsaj miatt, na meg mert a kislány nadrágja csurom víz volt...

További plusz pontok járnak a hűtőn található két hűtőmégnesért:

Sunny sunday

A vasárnapi napom kapásból tökéletesen indult: bekapcsoltam a gépem és jött az e-mail, hogy Marcsi barátnőmnek sikerült lefoglalnia a repjegyeket, úgyhogy egészen április 12-től 22-ig itt fog lakni nálam és bejárjuk Isztambul legszuperebb helyeit és kipróbálunk mindent, ami török (itt elsősorban ételekre és italokra gondolok :P).

A bőséges reggeli után - mindezt persze majdnem délben - elindultam a városrészünk, Kadiköy felfedezésére. Ahova szombaton kocsival mentünk, azt most gyalog közelítettem meg. Anyuka szokásos módon rajzolt nekem egy térképet (egyre igényesebbeket készít) és elindultam a kompkikötőbe. Állította, hogy csak 20-25 perc az út gyalog, de mivel azt is állította, hogy itt mindenki tud angolul, így tudtam, hogy minimum fél óra lesz. Nagyon szép napos idő volt, pont sétához tervezték. Szépen megtaláltam mindent, ahogy eddig is, és igazam volt, az út 40 percig tartott, ha kicsit megszaporázom a lépteimet, talán kijön 30-ból is. A kikötőben magamhoz vettem egy cappuchinot és bámészkodtam egy kicsit a parton. Megintcsak tömeg volt mindenhol, itt akármikor mész lépsz ki a lakásból, üres utcával nem találkozol. És persze jajj neked, ha a padon melletted ülő öreg bácsika feláll a padról, mert egy egyedül bámészkodó fiatal lányra bizony egyből lecsapnak.

- Blablablablabla.

- Sorry, i don't spek turkish.

- English?

- Yes.

- Blablablablabla  blablablablabla...

Éppen azon gondolkoztam, hogy köszönjek és aztán lépjek le, vagy csak szimplán álljak fel és hagyjam ott miközben hozzám próbál beszélni, amikoris két kis cigány fiú jött oda, akik szintén törökül dumáltak valamit. Az anyuka óva intett a cigányoktól (is) és mondta, hogy ha próbálnak leszólítani rájuk se nézzek, csak menjek tovább. Ő még nem tudja, hogy ebben azért van egy kis tapasztalata a magyaroknak már. Úgyhogy szó nélkül felálltam és elsétáltam.

Hazafele menet azért szétnéztem a főutcán és pár kisebb üzletbe is betértem. Csak az tartott vissza, hogy itt nem hónap elején, hanem hónap végén kapom a zsebpénzt, eurót pedig nincs kedvem váltogatni, ha nem muszáj. Félek, hogy ha egyszer beszabadulok az olcsóságok világába, akkor jaj neked hazafeleút és nagynak tűnő bőrönd!

Szuper szombat

Kirándulós nap volt a mai: felkerekedett a család és irány az európai oldal. Komppal mentünk át a másik oldalra, út közben sirályokat etettünk és gyönyörködtünk a városban illetve a tengerben. Átérve a másik oldalra kb. minden fontosabb, turisták által leginkább ismert látnivaló mellett elmentünk, nem is tudtam, hogy ennyire egyben vannak a dolgok. Nem mentünk be egyikbe sem, ugyanis ez a nap úgysem lett volna rá elég, illetve ha látogatóm érkezik és/vagy lespanolok pár emberrel, akkor úgyis együtt elmegyünk majd ezeket megnézni. Elmentünk a Hagia sophia, a Kék mecset, a nagy bazár és néhány múzeum mellett. Ezekről mindent elmeséltek, mutogatták a dolgokat a városban, hova érdemes menni, mikor, hogyan stb. Délben beültünk egy étterembe, ahol kizárólag egy török specialitást lehet kapni: fasírtot. Nagyon különleges íze volt, vagy a fűszer vagy a hús miatt, de ilyet még sosem ettem (dél óta ennek az ízét büfögöm fel). Nem akarom tudni, hogy mi volt benne, jobb ez így mindannyiónknak. Viszont az étterem valóban baromi híres lehet, ugyanis amikor kijöttünk, már sor állt előtte, úgyhogy szerencsénk volt, hogy korán mentünk és egyből volt helyünk. Természetesen csípős paprika is járt hozzá, csípős szósz és finom zsömle.

Ebéd után a világ második legrégebbi villamosával utaztunk fel Isztambul leghíresebb utcájához, az İstiklal Caddesi-hez. Hatalmas tömeg, utcai zenészek, tüntetések, kocsmák, diszkók, drága üzletek - ez jellemzi ezt az utcát. Az anyuka ismét ellátott tanácsokkal (pl.:  "Ha tüntetést látsz - még ha veszélytelennek is tűnik - azonnal tűnj el innen! Oké? Egyből lelépni!") és mesélt egy csomó dolgot a városról, a látványosságokról, hányféle képpen tudok a helyekre eljutni stb.

Hazafele ismét komppal mentünk, majd az ázsiai oldalon még beültünk egy kávézóba sütizni és kávézni. 

Sajnos képekkel nem tudok szolgálni, ugyanis csak a kompból készítettem párat, hogy ne lógjak ki a sorból, de később inkább nézelődtem, mintsem fotóztam. Úgy voltam vele, hogy úgyis jövök még ide, amikor be is megyek majd a mecsetekbe, múzeumokba, parkokba, bárokba stb. és akkor több időm lesz fotózgatni.

Szuper szombaton vagyok túl (pláne hogy mindent a család fizetett), kicsit jobban megismertem Isztambult és a kislány is tündérke volt egész nap (főleg amikor aludt a babakocsiban).

Bis bald ^^

Heti összefoglaló

Vegyes érzelmekkel és hatalmas hullámvölgyekkel zárom az első munkahetem: a reggelek ugyanúgy folytatódtak tovább, ahogy eddig, annyi különbséggel, hogy mintha a gyerek "pöcsfej vagyok" ideje lerövidült volna, de lehet, hogy csal hallucinálok.

A csütörtöki napom irdatlan nagy káosz volt, ugyanis az anyuka hamarabb felkeltette a gyereket, mert éjszaka nem tudott aludni és ez így senkinek sem volt jó. Ez mind nagyon szép és jó, amíg nem neked kell foglalkoznod egy fáradt = nyűgös gyerekkel egész álló nap. Megspékelve mindezt azzal, hogy a reggeli hiszti igencsak rányomja a bélyegét a hangulatodra. Érződött, hogy a gyerek fáradt, ugyanis mondogatta is, illetve ahol csak tudott, hisztizett és minden apróságért balhézott. Kicsit kellemetlen volt, hogy mindezt persze rám zúdítja. Annyira szívesen helyretettem volna a gyerkőcöt, de mivel az anyuka itthon dolgozik (ő tényleg dolgozik!), és ráadásul az ajtaja is nyitva van, így minden egyes szavunkat hallja. Ami egyrészt jó, ugyanis amikor megkérdeztem a gyereket, hogy pucoljam-e meg a narancsot, berohant az anyjához sírni neki, hogy "Hédi nem akarja megpucolni a narancsom!". Az anyuka persze közölte, hogy épp az imént hallott engem kedvesen megkérdezni, hogy megpucoljam-e a narancsot. Másrészt viszont a fent említett okok miatt nagyon is rossz: nem tudok normálisan és természetesen viselkedni a gyerekkel, mert félek, hogy az anyuka szigorúnak tartana, amiért nem engedem meg, hogy az ablakból az emberek fejére szórja a csillámport vagy amiért  rászólok, hogy egy adag ropival a szájában és egy másik adag ropival a kezében ne rohangáljon fel-alá a lakásban.

Viszont mivel csütörtökön a gyerek kiőrjöngte magát, este fáradtan esett ágyba és végre mindenki tudott aludni (nekem eddig sem volt gond vele szerencsére). Számítottam rá, hogy másnap korábban fog kelni, de arra nem, hogy már 8-kor fent kukorékol. Úgyhogy gyerekzsivalyra keltem, gyorsan lepattantam az ágyamból és pizsamában kimentem full álmos fejjel, hogy felmérjem a helyzet állását. Szupergyorsasággal felöltöztem, megmostam az arcom és már indultam is a kislánnyal reggelizni. Az anyuka boldogan közölte, hogy végre visszaállt a normális rend az életükbe: a gyerek időben fekszik és időben kel. Én ennek már kevésbé örültem, ugyanis ezentúl nem déltől kell délután 4-ig vagy 5-ig foglalkozni vele, hanem reggel 8-tól! Mindenki happy, igaz? Úgyhogy azalatt a 9 óra alatt szétrámoltuk a lakást, játszottunk mindennel, amivel csak lehetséges, majd a nap végén közölte az anyuka a rendrakás szabályait: mielőtt új játékot vennénk a kezünkbe, az előzőt össze kell pakolni! 

- Ezt most nem értem, nem úgy volt, hogy mindent este együtt pakolunk össze? (Mint ahogy egész héten is csináltuk és te egy szót sem szóltál?!)

- De igen, a kis dolgokat amik leesnek vagy majd össze kell poszívózni, azokat este, de a játékokat azokat rögtön játék után.

(- És erről nem tudtál volna a hét elején szólni???)

Oké, a péntek este, csakúgy mint a csütörtök este mélypontba torkollott. De nézzük a jó oldalát: tisztázódott néhány új szabály (bár ezeknek némelyikét még az anyuka maga sem tudta egyértelműen megfogalmazni) és újult erővel lehet majd hétfőn a munkát kezdeni.