2013. március 28., csütörtök

Türkiye-Macaristan 1:1


Kedden alap, hogy elmentünk a török-magyar meccsre, főleg, hogy a Fenerium stadion tőlem kb. 15 perc gyalog. Rengeteg magyar csődült össze hatalmas zászlókkal, mindenki nemzeti színekbe öltözve stb. A vendék szektor egy elkerített rész volt, olyannyira, hogy minket még egy háló is körülvett. Nyilván ennek kettős célja van: egyrészt, hogy ne dobálhassunk be semmit a pályára (na nem mintha előtte nem vettek volna el mindenkitől minden flakont, aprópénzt (!!!), öngyújtót) illetve hogy minket se dobálhassanak meg a török szurkolók. Durvább átvizsgálás volt, mint a reptéren: tapi mindenhol, zsebek és táskák teljes átkutatása stb. Végig ment a szurkolás, éneklés, de hát a több ezer törököt nyilván nem sikerült elnyomnia egy saroknyi magyarnak. Eszméletlenül szurkoltak a törökök, a stadion két oldala felváltva énekelt és dobolt mindezt sálak lobogtatásával és fényeffektekkel megfűszerezve. Mondanom sem kell gondolom, hogy halvány gőzöm sincs a focihoz, ha gólhelyzet vagy gól volt, azt én is izgalommal követtem, hogy egyesek miért kaptak sárga lapot, a mai napig nem tudom. A hangulat mindenesetre fantasztikus volt, hihetetlen, hogy néhány magyar csak azért utazott egészen Isztambulig, hogy megnézhesse ezt a meccset élőben! Persze azért gondolom utána egy kis városnézéssel is egybekötötték a kirándulást, bár kifogták sajnos az esős időt.







A meccs vége felé bemondták, hogy a magyarok még maradjanak bent a stadionban a játék vége után 15 percet. Értsd: különben lehet, hogy ha már a pályán nem tudtak, akkor az utcán vernek szét a törökök. Ahogy vége lett a meccsnek, mindenki lemondta magáról a piros-fehér-zöld zászlót, nehogy összetűzésbe keverjünk a szurkolókkal annak ellenére is, hogy a stadion előtt egy hatalmas plakát hírdette magyarul és törökül: "Mindannyian Attila unokái vagyunk."
A 15 percből végül több is lett, szó szerint nem engedték, hogy kimenjünk, amíg el nem oszlik a török tömeg. Kint is rengeteg rendőr volt még, ilyenkor akkora készültségben vannak, hogy kizárt, hogy bármi is történjen.
A többiek még utána elmentek sörözni, de én kihagytam a dolgot, mert már délután is majd elaludtam játék közben a gyerekkel és az esőben nem akartam még a meccs után járkálni. Másnap kiderült, hogy jól is tettem, ugyanis egész napos program várt rám. Az anyuka közölte, hogy mindannyian együtt töltjük a napot, elmegyünk egy bevásárlóközpontba és "csapunk egy szuper napot". Namost ez számomra azt jelenti, hogy megyünk lopni ugyebár. Annyira nem említették meg se a cipőket, se a lopást, se semmit egész reggelinél és odaúton, ehelyett mozizást emlegettek meg shoppingot, hogy tényleg kezdtem azt hinni, hogy csak szimplán egy "szuper napot csapunk". De gyanús lett, hogy túl messzire megyünk, pedig az ázsiai oldalon is vannak plázák, aztán pedig belegondoltam, hogy olyan hogy az apuka nem dolgozik akár csak egy napot is, hogy a családjával tölthessen egy kis időt? Áhh, ugyan!

Be is bizonyosodott a sejtésem, egy kávézás után irány a Deichmann. Ismét egymás után hatszor kellett bemennem és figyelnem a dolgokat illetve elhozni 1-1 cipőt, de eddig sosem sikerült hatszor lopnom, mert vagy felfigyeltek rám és már nem tudtam lopni vagy becsipogott a cucc, mert félrecsúszott a táska spéci bélése. A harmadik alkalommal már odajött hozzám az eladó, beszélgettem vele egy kicsot, ugyanis ő is ott volt a keddi meccsen. Persze a beszélgetés úgy nézett ki, hogy ő törökül zagyvál én pedig próbálom kivenni a kontextusból, hogy mit is akar, majd pedig angolul válaszolok. De legközelebb nem is fogok szarakodni az angollal, pont ugyanannyira érti, mintha magyarul beszélnék. Ezután az apukával azt hittük, hogy többet már nem fogok tudni lopni, mert megjegyeztek, hiszen szóba is elegyedtünk, ám mind a hatszor el tudtam hozni 1-1 pár cipőt. Vagy ők voltak a bambák vagy én lopok túl jól :P Apuka utána ment is a szatyor cipővel lecseszni a bandát, mi pedig átmentünk egy másik plázába, ahol eltöltöttük az egész délutánt, ugyanis apukának addig dolga akadt. Járkáltunk, ettünk, kávéztunk stb. Viszont a végére már konkrétan fájt a fejem, ha meghallottam Babérlevél hangját, ugyanis a kis gyerekek valahogy képtelen halkan/normális hangnemben beszélni és egész nap üvöltött a fülembe, hogy "GUCK MAL, GUCK MAL, HÉDI GUCK MAAAAAAAAL!" Egész nap le se lehetett lőni és a nap végére már nagyon untam, hogy ő most mikor varázsol belőlem tündért vagy mikor nem. Későn értünk haza, ráadásul végül komp+taxi kombóval kellett hazajönnünk, ergó full feleslegesen vártunk 5 órát az apukára, ugyanis mint kiderült, neki még 10-től este egy továbbképzést kellett tartania. Hullaként estem be az ágyba és nagyon reménykedek, hogy hétvégén nem fog esni az eső.

2013. március 27., szerda

Családi fronton


Hogy változott-e a helyzet mióta felmondtak nekem?

Kezdjük apukával, akivel lényegében alig találkozok. Nincs olyan hét, hogy ne menne el napokra valamelyik másik városba dolgozni (még az is lehet, hogy másik családja is van Törökország egy másik pontján :P), de ha Isztambulban dolgozik, akkor is ritka, amikor vacsorára hazajön. A hétvégéket itthon tölti mindig, akkor viszont én húzok el itthonról, úgyhogy vele egyáltalán nem alakult ki semmilyen kapcsolat: élünk egymás mellett, köszönünk a másiknak és tulajdonképpen ennyi.

Anyukára továbbra sem tudok egy rossz szót sem mondani (azon kívül, hogy hízlal engem mint egy libát): mindig kedves, programokat ajánl, mesél a szokásokról, az országról, a városról, a fiatalkoráról, szóval mindenről. Érdeklődik irántam, a magyar kultúra, magyar ételek felől, sokat szoktunk beszélgetni vacsoránál, nap közben vagy éppen amikor ritkán együtt hozzuk el a gyereket, esténként hoz be nekem egy kis nasit stb. Az előző fogadó családommal ellentétben, neki nem esik nehezére felkecmeregni a gép elől és csinálni is valamit. Mióta nem jár hozzánk a takarítónő, állítom, hogy tisztább és szebb a lakás.

A gyerektől még a mai napig tartok egy kicsit, hogy mikor hülyül be, de az esetek 90 százalékában kedves, aranyos, odabújik hozzám, szépen játszunk stb. Aztán persze olyan is van, hogy az iskolában felgyülemlett dolgokat rajtam vezeti le, ugyanis csak ő Führerin és nem akadhat ki vagy sírhat mindenki előtt. A játszótéren is megfigyeltem, hogy a kisebb gyerekekkel barátkozik, hiszen olyankor ő a nagylány, tehát az van és úgy, amit és ahogyan ő akar. Megszokott, elfogadta, hogy én már nem Stella vagyok, aki azóta vele volt, mióta az eszét tudja. Az már más dolog, hogy Stella meglátogat minket Húsvétkor és előre tartok tőle, hogy az elmenetele után megint bepöcsül a kis Babérlevél.

Mozgalmas heteknek nézünk elébe: meglátogat minket Stella, majd az anyuka anyja is, Timi elhagyja Isztambult és hazautazik, a családdal elutazunk Izmirbe (bár nem tudom, ezt valóban véghez viszik-e, vagy csak terv marad), jön Marcsi látogatóba, születésnapom lesz, majd Andinak lesz születésnapja és végül nekem is itt kell hagynom ezt a hihetetlen várost.

2013. március 25., hétfő

Visszaszámlálás indul


Kevesebb, mint egy hónapom van hátra ebben a hihetetlen városban, úgyhogy indul a visszaszámlálás, a Marcsi ittléte alatti programok tervezgetése és az aggódás, hogy hogy suvasztok bele mindent a bőröndbe.

Csütörtökön ismét magyar estre voltunk hivatalosak. Egy felhőkarcoló lenti emeletén volt egy kiállítás, amit egy kis előadás követett (sajnos az ingyen borról lecsúsztunk, mert elfogyott, mire odaértünk). A konzul mondott egy beszédet, a kin élő magyarok és pici gyerekeik elénekelték együtt a Kossuth Lajos azt üzente kezdetű nótát, majd díjátadások következtek és végül a várva várt táncshow. Az Experi Dance nevű magyar step csapat több mint egy órát táncoltak végig és egy hihetetlenül jó showt sikerült összehozniuk. A magyar történelem fontosabb epizódjait táncolták el korhű jelmezekkel, oda illő zenékkel és koreográfiákkal. A honfoglalás után megkoronázták Szent Istvánt, volt ott török hódoltság (merész volt mindezt Isztambulban előadni), középkori jelmezek, '48-as forradalom, 56-os forradalom és persze annak a leverése stb. Nagyon jól megcsinálták, minden jelenet felismerhető volt, anélkül, hogy egy szót is szóltak volna. Utána még persze elmentünk meginni egy sört a többiekkel. Kajálni is szerettünk volna, de a pincér elfelejtette a sült krumplinkat és amikor eszébe juttattuk, akkor már bezárt a konyha, úgyhogy Viktor kiharcolt pár rágcsálnivalót ingyen.





A hétvégét pedig lényegében egyáltalán nem töltöttem itthon: szombat délben elindultam itthonról. Márti kicsit túlságosan is felvette a török életérzést, ugyanis akkor indult el otthonról, amikor már rég ott kellett volna lennie a megbeszélt helyen. Ilyenkor látogatok el a Starbucksba egy kávéra, majd nézek ki a fejemből vagy igyekszem egy macskát találni (nem túl nehéz feladat), akit lehet addig simogatni. Elmentünk a besiktasi bazárba, és anyukának nagyon is jó volt a megérzése, hogy odaadta nekem a zsebpénzem már péntek délután, pedig csak hétfőn kellett volna, mondván, hogy hétvégén lehet, hogy szükségem lesz rá. Hát szükségem is volt! (Bár őszintén szólva mindegy, hogy most előbb vagy később nyúlok hozzá a kihozott pénzemhez.) Az 50 kurusos körömlakkoknak (50-60 ft) és az 5 lírás felsőknek (kb. 600 ft) természetesen most sem lehetett ellenállni. A kulináris élvezeteknek is adtunk és benyomtunk egy vöröslencse levest (mindenhol ezt árulják) meg Mártival közösen egy kebapot, majd a hatalmas szatyrainkkal, merthogy Andinak még zöldséget és gyümölcsöt is vettünk beültünk egy sörre egy másik helyre. Később lepakoltunk Andinál, még nevetgéltünk egy sört majd elindultunk Taksimba bulizni. Andi néhány kis pajtása is csatlakozott, megismerkedtünk velük is, új emberekkel is, nagyon szuper volt. Bár én már a második hely után mentem volna legszívesebben kajálni, majd aludni, mert ha ratyi a zene, akkor arra nem lehet táncolni, viszont annyira beszélgetni sem, mert minden iszonytat hangos. Úgyhogy aznap este négy helyet jártunk be, mire eljutottunk az islak hamburgeresig és kipróbálhattam a nedves hamburgert (valami szósszal van átitatva, de nagyon finom). Mártival Andinál aludtunk, ugyanis másnapra Ortaköybe terveztük a menetet, az pedig szintén az európai oldalon van, így nem kellett este még hazamászni majd vissza.

Reggeli kávé Andiéknál a tetőn (a háttérben ott van ám a tenger is)

Ettünk egy kumpirt, ami tipikusan ortaköyi étel. Egy hatalmas héjában sült krumplit töltenek meg mindennel, amit csak el lehet képzelni: virsli, sajt, káposzta, kukorica, borsó, mindenféle szósz stb. Nagyon finom volt, ezekkel a török specialitásokkal egyszerűen nem lehet betelni!




Majd beültünk még egy-egy kávéra/teára az egyik kávézóba, ahonnan a tetőterasztól vettünk egy napfürdőt.




Iszonyú hamar eltelt ez a hétvége (is) és már megint hétfő van, számolom a visszamaradt heteket és folyamatban a "hogyan tovább?" projektem is.






2013. március 22., péntek

Bőőő


Kedden anyukával együtt indultunk el a gyerekért. Út közben vettünk kávét és péksüteményeket, majd a kislány elhozatala után elindultunk a strandra piknikezni (igen tudom, otthon hó, mi meg a homokos tengerparton piknikezünk :P). Leterítettük a hatalmas plédet, majd adtunk az érzésnek.


A héten kétszer is játszótér volt az ovi utáni program a gyerkőccel: hétfőn is elmentünk, szerdán pedig vittem neki krétát is, úgyhogy alig lehetett hazarángatni onnan, főleg, hogy nagyon jól elvan a többi gyerekre, ritkán kell közbeavatkoznom vagy vele lennem, úgyhogy ilyenkor a padról figyelem az eseményeket és integetek a többi szülőnek, ugyanis az a szokásuk, hogy ha nem vagyok a gyerek seggében (márpedig miért lennék?) akkor mindenki kérdésekkel bombázza Babérlevelet, hogy "hol van az anyukád?", ilyenkor a kislány mutatja, hogy ott ülök, majd mindenki megkönnyebbül és mehet tovább a játék.


Szerdán délelőtt találkoztam egy német óperrel, akit a facebookon találtam. Megittunk egy kávét és beszélgettünk egy csomót. Jóarc volt és persze azért nem árt néha "szakmabeliekkel" is kitárgyalni az ügyeket. Elég multikulti az ő története is: az anyukája venezuelai, az apukája német most pedig Törökországban óperkedik egy ír családnál. :)

Heti Babérlevél:

* - Neked volt ópered, amikor akkora voltál, mint én?
- Nem, nem volt.
- De miért nem?
- Mert az én anyukám délután négyig dolgozott, nem pedig hatig, így értem tudott jönni az oviba. (Mert az én szüleim éppen annyi porontyot hoztak a világra, amennyivel elbírtak./Mert az én szüleim nem keresték halomra a pénzt és a nagyszülőknek passzoltak le inkább néha.)

* Eljutottam arra a szintre, hogy bár én is fordítást és tolmácsolást tanulok az egyetemen, jelenleg egy 4.5 éves kislány tolmácsol nekem. Azt hittem, hogy a privát oviban azért egy minimális angolt beszélnek a recepción ülő tanársegédek vagy mik, de csalódnom kellett. Miközben hevesen mutogattam Babérlevél lila kulacsára és megkértem őket angolul, hogy hozzák már ide a rózsaszínt is, mindkét nő csak bámult rám majd pár másodperces kínos csend után egyszerre Babérlevélhez fordultak, aki készségesen elmondta nekik törökül, hogy a rózsaszín üvegét kérem csupán.

* A játszótéren odarohan hozzám a kislány:
- Hédi, pisilnem kell!
- Menjünk haza vagy keressünk egy bokrot?
- Még nem akarok hazamenni, keressünk egy búvóhelyet.
A bokrok mögött elintéztük a dolgot, majd a kezembeakarta adni a pisis zsepit:
- Ezt inkább dobjuk el.
- De akkor SZENNYEZZÜK A KÖRNYEZETET!
- Izé... ez most kivétel...
Nagyon ott van benne a német! :P

2013. március 19., kedd

Magyar vacsora


Hétfőn este magyar vacsorára voltunk hivatalosak egy étterembe. Anyukától el is kérezkedtem, hogy már 6-kor elindulhassak, mert a vacsora 7-kor kezdődik. Szerencsém volt, még 6 előtt picivel el tudtam indulni, gyorsan be egy dolmusba és irány a kikötő, ahonnan indul a buszunk. Namármost a busz úgy döntött, hogy nem úgy közlekedik, ahogy az interneten állt, úgyhogy megint csak dolmusba be és irány Üsküdar. Egyszer csak bedugult az egész mindenség és nem hogy lépésben haladtunk, hanem egyáltalán nem haladtunk. Egy járókelő odaszólt a sofőrünknek, hogy baleset volt, senki nem megy még egy darabig sehova. Na ilyenkor jön az, hogy a dolmus útvonalat változtat. Egy kis utcában voltunk és már álltak mögöttünk egy csomóan, amikor kiszállt a sofőr, hátraszólt mindenkinek, hogy baleset van, tolassanak vissza és menjenek a kis utcákban. Így tettünk mi is, úgyhogy még szerencse, hogy nem indult a buszunk, mert azzal még órákig ott álltunk volna, így viszont továbbszáguldoztunk és megérkeztünk a Leander-toronnyal szembeni étterembe. A többiek már ott voltak és viszont láttam jópár arcot a farsangról is.



Baromi furcsa volt, hogy újra magyarul beszél körülöttem mindenki és mindenki érti, amit mondok (az emberek kibeszélése kizárt). Egy magyar séf főzött, külön erre az alkalomra jött el. Svédasztalos vacsora volt, úgyhogy szedtem magamnak töltött káposztát, fasírtot, lencse salátát, majd a végén ettem (volna) egy túrós rétest is és egy zserbót. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy az egész úgy el volt b*szva, mint annak a rendje. A töltött káposzta nagyon durván savanyú volt, a túrós rétes nem tudom miből készült, de tuti, hogy túrót azt életében nem látott, illetve a többiek mondták, hogy a leves is szar volt. A vacsora végén közölték, hogy "az ételek természetesen a török hitvilág számára is elfogadható módon készültek", úgyhogy választ kaptunk a "vajon miből van a töltött káposzta?" kérdésünkre. Mint kiderült, pulykából volt, a fasírtgolyó pedig kecskéből (a pörkölt meg gondolom marhából).

Ha az ételek nem is (még szerencse, hogy ingyen volt), a hangulat nagyon jó volt, megint sokat beszélgettünk és nevettünk. Hazafele úton pedig beült egy feka tesó mellém a buszon és szóba elegyedtünk angolul (aznap már nem ő volt az első, aki meghökkent, hogy nem török vagyok, merthogy "egy az egyben török arcod van"). Már meg sem lepődök, ha valaki csak úgy random szóba elegyedik másokkal, legyen az külföldi vagy éppen török. :)

Hóbortos hétvége


A péntek esti program burzsuj sajtkóstolás volt Andinál. Hanna, a német csaj hozott egy üveg fehér bort és kb. 6-8 féle különböző sajtot, úgyhogy mint valami hozzáértő ínyencek eszegettük a finomabbnál finomabb dolgokat. Főleg, hogy Andi még sushit is csinált, amit ugyancsak most sikerült életemben először megkóstolni (és egyben megtanulni elkészíteni). Rögtön el is meséltem nekik is az aznapi történéseket, miszerint Babérlevéllel épp a szobámban gengeltünk és próbálgatta a gyűrűimet, amikor is ő úgy döntött, hogy férj és feleség leszünk, a bárány pedig a gyerekünk, úgyhogy rajta is maradt egy gyűrű és egy rajtam is. Vacsoránál is hordtuk, közben a barit is etettük néha (sikeresen belenyomta a fejét a paradicsomlevesbe) majd vacsi után pakolászni kezdtünk.
- Megyek kakálni.
- Jó menjél, majd szól, ha kész vagy - szól oda az anyja.
- De Hédi! Ne aggódj, nem fogom beleejteni a wc-be a gyűrűdet.
Én csak nevettem, mert eszembe sem jutna, hogy azon a számára kis leszűkített wc ülőkéről képes lenne beleejteni a gyűrűmet. Gondolom, már tudjátok mi történt...
- Hédi! Mennyire volt fontos neked az a gyűrű? - ordít ki az anyuka nekem a konyhába.
Ha tudnád, hogy ezt a gyűrűt annyira imádom, hogy amikor megkaptam az elsőt még vetettem anyával ebből 8 másik színűt is...
- Hátőőő, eléggé szeretem...
- Nem tudom, lehet most el kell tőle búcsúznod... De ha fontos, akkor megmentjük!
- Hát próbáljuk meg. - mondtam, majd amikor megláttam, hogy a gyerek szarja mellett konkrétan ott ázik a gyűrűm, akkor mondtam anyukának, hogy hagyja csak. Ekkorra viszont már hozta is a hurkapálcát, hogy kiszedje nekem, ugyanis nem ért hozzá a gyerek ürülékéhez, de azért nem túl gusztusos a wc-ből gyűrűt halászni, főleg, hogy utána én még azt hordani szeretném. De anyuka egy fuckin' HERO volt, ugyanis kihalászta nekem, én rányomattam egy liter domestost és közös erővel újra hordhatóvá varázsoltuk a gyűrűmet.

Közben itt is beköszöntött hétvégére a hideg. Na azért a hó ezt a régiót messziről elkerüli, de azért nem volt túl kellemes, hogy a hét közepén még 25 fok volt nap közben, hétvégén pedig 7 fok volt és ehhez persze szél és eső is társult. Ám ez sem tántorított el minket attól, hogy elmenjünk a szombat délutáni kézilabda meccsre, ahol a török Besiktas csapata játszott a német Magdeburg ellen. A meccs végére sem sikerült eldöntenem, hogy kinek szurkolok, bár tény, hogy a németek sokkal jobban játszottak. Nem értek a sporthoz, egy kézilabda mérkőzést sem láttam még, de a németek sokkal gyorsabbak és cselesebbek voltak, úgyhogy 17-27-re nyertek is.


A kemény mag, akik folyamatosan énekeltek, doboltak, őrjöngtek és keltették a hangulatot:

Atatürk fotója természetesen a falon:

(Meg kell, hogy jegyezzem, hogy ekkora személyi kultuszt még életemben nem láttam, pedig jártam már jó pár helyen. Mindenhol ott van a szobra, a festménye, a fotója vagy bármilyen más formában való megörökítése. A bazárban láttunk Atatürk fejével ellátott gyűrűt, az aláírásával díszített fülbevalót, de ő néz vissza rád a pénzről is és az összes lakásban ott van a bekeretezett képe a falon vagy leng az erkélyről a török zászló, aminek az egyik felét ő foglalja el.)

Utána visszamentünk Kadiköybe, hogy még legurítsunk egy sört Márti hétvégi vendégeivel, Tomival és Mesivel. Ők Ankarában dolgoznak/tanulnak és egy hétvégére lejöttek Isztambulba. Ki is fogták a szar időt, de ennek ellenére vasárnapra terveztünk egy Dolmabahce palota látogatást. Márti már volt ott, úgyhogy hárman mentünk. Ez a palota a szultánok lakhelye volt régen, aztán meg persze Atatürké. Gyönyörű bútorok, csillárok és szőnyegek voltak. Találtunk egy csomó magyar vonatkozási festményt, pl. az Egri vár ostromát, a mohácsi csatát stb. Persze mindegyik kép a magyarokat a földön fekve holtan ábrázolta a törököket meg keményen mindenkit eltiporva. Kíváncsi lennék ugyanezen témák magyar feldogozására is :P. Bent sajnos nem lehetett fotózni és az idegenvezető még elnézést is kért a diszkriminációért, ugyanis amikor évekkel ezelőtt ott járt a miniszterelnök, neki azért meg volt engedve a fényképezés, úgyhogy ellőtt egy sor poént, hogy ezért éri meg miniszternek lenni és hogy talán majd legközelebb. Megnéztük a palotát, majd a háremet is. Itt voltak a hamamok (török fürdők), női társalkodók és persze a szultán hálószobája, ahol a nőket fogadta.





Első Hitler-cica fotóm Isztambulban:


És jelentem, 250 euró havonta Isztambulban semmire sem elég. Rengeteget kell közlekedésre költeni illetve a látnivalókban a belépőre (pl. a Dolmabahce palotába 30 líra volt a beugró). Úgyhogy ebben a pár hétben még kipótolom én azt magamnak, ugyanis elég sűrű a program, ugyanis nem 7 hónapom van képet kapni a városról, hanem csak 3, ebből is már csak pár hét.

Folyamatban van a török kaják kipróbálása is! Mindenféle döner, iskender, gözleme, börek és még oldalakon keresztül sorolhatnám (már ha tudnám mindnek a nevét persze).

2013. március 15., péntek

Isztambul állatai


7 hónap 3 hónap Isztambul

Megtörtént a jegyvásárlás, immáron fix jegyem van az április 23-án induló Isztambul-Budapest közvetlen buszra (repjegyet nem lehet már sehol se találni). Úgyhogy Marcsi távozása után egy nappal én is eltávozok és magam mögött hagyom a minaretek és a szőrös férfiak országát. Ámen.

Isztambul állatai

Isztambul állatai egy külön bejegyzést érdemelnek, ugyanis olyat, ami itt megy, még nem láttam. A hihetetlen mennyiségű macskáról már beszámoltam ugyebár: amerre megyek mindenhol pofátlanul döglenek a macskák, akár a járda közepén is képesek nyújózni egyet, de az sem kizárt, hogy egy cipőbolt kirakatában vagy a kocsid tetején alszik a cicus. Nem kell meglepődni, ha a kávézóban a melletted lévő széken egy macska ül, vagy éppen ha a parkban random beletelepedik egy az öledbe (true story). Olyannyira hozzátartoznak ezek a macskák a városhoz, hogy az iskolában mindenhol tanítják, hogy az utca állatait etetni és gondozni kell, illetve télen szórólapot tesznek a kocsikra, hogy mielőtt elindulnak, kopogtassák meg a kocsit, mert olyannyira halkak már a legújabb motorok, hogy a kocsi alatt alvó cicus, nem biztos, hogy felébred rá és ha a elindul az autó, ott bizony valaki lapulni fog. Amerre csak járok, száraz eledelt látok kirakva, amiből vagy éppen egy macska falatozik, vagy csak fekszik mellette egy, mert már annyira tele van a hasa, hogy csak dögleni tud. Hihetetlen pofátlansággal napoznak egy-egy kerítés tetején vagy éppen ejtőznek egyet a legforgalmasabb utca zöld területein.

Kutyusok is vannak ám, méghozzá hatalmasak! Nagyjából mindegyiknek van biléta a fülében, ugyanis ha egy kóbor kutyát látnak, amelyik nem visel cédulát, akkor hívják a sintérséget, elfogják a kutyát, ivartalanítják és beoltják, majd ugyanott szabadon engedik, ahol elfogták. Hogy ki fizeti mindezt? (Mert azért valljuk be, van, aki ezekre még a saját kutyájáért sem képes, mert drágállják az orvost.) Hát az isztambuli önkormányzat! Úgyhogy kérem, megy itt a szervezettség, mindenki odáig van a kis/nagy négylábúakért és ezek az állatok, nem kóbor vándorállatok, hanem ezek Isztambul állatai.

Napi cicus:


2013. március 13., szerda

Kimaradt jelenetek


* Múlt héten Mártival egyik délelőtt kultúrálódtunk: először megnéztünk egy örmény ortodox templomot, majd elmentünk egy görög katolikust megnézni, végül pedig a sálunkat a fejünkre csavarva egy mecsetben kötöttünk ki. Hihetetlen, hogy ennyi vallás él egymás mellett és mindezt békében. Már csak a zsinagóga hiányzott a reopertoárból. :P

* Tegnap feladtam két levelet a postán, egyet én küldtem, egy pedig az anyuka egy német barátnőjének. Mindkettő boríték vaskos volt és a postán a nő konkrétan kinyittatta velem mindkét borítékot, hogy belenézhessen. Először nem is értettem, hogy mit akar, mert persze angolul nem beszélt, de Timivel összeokoskodtuk, hogy mit kéne tenni. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a postán konkrétan belemásznak a magánlevelembe. (Nem tudom, hogy azért mert külföldi vagyok vagy mert csak szimplán vastag volt a boríték.)

* Az egyik este Mártival beültünk sörözni egy helyre, ahol a mellettünk lévő asztaltól egy fiú odafordult hozzánk és megkérdezte, hogy milyen nyelven beszélünk, mert a barátaival ezen tanakodnak már egy ideje. Egyből mondtuk, hogy magyar, majd az első mondatai között említette meg Viktor Orbán miniszterünket mindezt egy lefelé mutató hüvelykujjal összekötve. Hát igen, ha másról nem is, de a politikai helyzetről most igencsak híres kis hazánk.

* A legviccesebb ismerkedős szöveggel ment oda Mártihoz szombaton egy srác (akit már előtte kiszemelt magának): "Ne haragudj, nem veled csókolóztam múlt hónapban valamelyik buliban?" Őőőő, nem (sajnos).
* Rajzolás közben Babérlevél:
- A Plútó már nincs többé.
- Ott van az még azért.
- De már nem bolygó.
- Nem, ő már nem bolygó többé, mert túl kicsi hozzá.

Török suzuki (nem egy sűrű látvány)

Pattogatott kukorica automata (ki látott már ilyet?)

2013. március 11., hétfő

Pörögnek az események


Gondolom mondanom sem kell, hogy ismét csak eseménydúsan telt a hét. A kislányt, mint akit elvarázsoltak, megint cuki-muki lett, mint annak idején Budapesten volt illetve mint ahogyan őt a szülők és az előző óperek leírták. A képlet egyszerű: a kislány megszokta, hogy Stella, az előző lány bizony nem jön vissza, helyette itt van Hédi, akivel úgy tűnik szintén el lehet szépen játszani.

Kedd és csütörtök kivételével én viszem a kislányt az oviba és minden nap én is hozom haza. Már nincs "Anyaaaaa, te is gyere veleeeem" és "Anyaaaaa, én veled akarok maradni" hiszti reggelenként, hanem szépen elmegyünk az oviba, közben dalolászik a gyerkőc és számoljuk, hány macskát látunk út közben. (Sokat!)
Csütörtökök anyukával mentem a bazárba, pénteken viszont Mártival és Timivel látogattam el az anyagbazárba. Mindenhol gombok, cérnák, anyagok, díszítő kellékek, minden amit el tud az ember képzelni. Egy kreatívkodós embernek ez a kánaán!





Délután a gyerkőccel hazafelé még a játszótérre is elugrottunk. Végre nem otthon voltunk, ahol anyuka minden egyes szavamat hallja. Ami alapból nem lenne baj, de amikor a gyerek megkérdezi, hogy "Miért van az orvosoknak olyan izé a szájuk előtt? vagy éppen "Nagyon rossz, amikor a baba kijön a hasadból?", akkor nem akarom, hogy az anyuka hallja, ha netalántán hülyeséget hordok össze.

Nagyon szépen eljátszogatott a játszótéren, voltak más gyerek és szülők is. Persze mindig mindenki azt hiszi, hogy én vagyok Babérlevél anyja, de nem hibáztatom őket, pontosan úgy nézek ki, mint egy kisgyerekes anyuka: kényelmes cuccok, lestrapált fej. Majdnem beszóltam a többi anyukának, akik éppen krétával rajzolgattak az aszfaltra, hogy ne csináljanak ilyen szép dolgokat, mert a gyerekükben csak gyűlik és gyűűűűlik és aztán egyszer csak soha többé nem akarnak majd rajzolni és haragudni fog az egész világra, amiért ő még nem tud ilyeneket!!!



Szombaton Timivel ellátogattunk a Miniatürkbe, ami egy hatalmas kert Törökország nevezetességeinek a méretarányos kicsinyített másával. Hihetetlen maga az ötlet, már tervezgettük is, hogyan nézne ki egy mini Parlament, egy mini Egri vár vagy éppen egy mini Nagytemplom stb.








Sütkérező gyíkok

Boszporusz-híd

Leander-torony

Galata-torony




 Hagia Sophia

A kellemes kis kúltúrálódás után felfedeztük a go-kart pályát is a Miniatürk mellett, úgyhogy befizettünk rá és száguldoztunk egy kicsit. (A könnyem is kicsordult a menetszéltől!)


Persze az estét is muszáj volt valahogy eltölteni. Márti ki volt akadva, hogy már két hete nem táncolt, úgyhogy elmentünk a Cambasba, ami nekik régi törzshelyük volt. Mondanom sem kell, hogy megint az ötödiken volt a buli. Nem tudom, hogy tesznek majdnem minden szórakozóhelyet az emeletre. Velünk szemben meg végig lakóházak, úgyhogy a füldugó ott tutira alapkellék. Eszméletlen jó volt a hely is és a zene is, végre nem a rég elnyűtt retró, hanem mai modern zenék. Persze azért bejátszottak néha egy-egy YMCA-t és Black velvetet, de amikor már belelendültünk, onnantól már mindegy volt.
Úgyhogy széttáncolt lábakkal értünk haza és próbáltuk magunkat kialudni, ugyanis vasárnap pedig a két magyar erasmusos sráchoz voltunk hivatalosak egy vizipipára. Kész magyar delegáció jelent meg Pistinél és Attilánál, ugyanis Timiéknek még előző nap sikerült összeszedniük még egy magyart egy erasmusos házibuliban, úgyhogy még egy pár taggal bővült a magyar banda.

Kilátás a srácok lakásából: