2013. április 30., kedd

Összefoglalás, avagy A Tökéletes Káosz


Pontosan három hónapot töltöttem Isztambulban és ezek után nagyon is egyet értek ezzel a fotóval és tökéletesen értem, hogy miről szól.



A városról

Amikor elmeséltem másoknak, hogy Isztambulba megyek, mindenki féltett egy kicsit (szülők nagyon). Megvannak mindenki fejében a sztereotípiák Törökországról, nem? Akkor most ezeket sürgősen töröljük! 5-10 évvel ezelőtt ezek az előítéletek helyet kaptak volna, de ma már egyáltalán nem. A város hihetetlenül fejlett, folyamatos építkezés van mindenhol (nem egy debreceni kettes villamos vagy budapesti négyes metro szintű építkezések...), rengeteg bevásárlóközpont, múzeum, hihetetlen látnivalók, megannyi kávézó, étterem stb. Hiába magának a városnak kétszer annyi a lakossága, mint Magyarországban, a város tiszta, sehol nem lehet szemetet látni, amerre jársz, mindenhol virágot látni, legyen az egy park vagy éppen az autóút széle. 

A közlekedést én csak szervezett káosznak hívom, ugyanis annyi autó, taxi, busz, minibusz, metrobusz, metró, villamos, komp és dolmus van, hogy elsőre nehezen lehet kiigazodni rajta, viszont ezek kombinálásával még hajnal 4-kor és bárhová eljuthatsz.

Az emberek hihetetlenül kedvesek, ott segítenek, ahol tudnak. Ha térképet bámulsz és külföldiül tanakodsz, akkor még az öreg bácsika is szó nélkül odajön és elkezd mutogatni, hogy merre menjünk és meddig. Amikor gyerekkel voltam, állandóan jöttek oda a nők és a férfiak is, hogy hadd segítsenek leemelni a babakocsit (igen, a majdnem öt éves Babérlevelet még babakocsiban hoztam és vittem). A buszon hazaúton az egyik néni a kezembe nyomott egy péksüteményt, hogy fogadjam el és egyem meg, a sofőr bácsi pedig nem engedte, hogy visszaadjam a wc árát, amikor a buszban hagytam a pénztárcám.

A város minden egyes része különböző, mintha egy teljesen más városban járnál amikor Kadiköyben vagy, vagy éppen amikor átmész az európai Fatihba vagy éppen a látnivalókkal teli Eminönübe.

A nyelv eleinte alien-nyelvnek tűnt, de 2 hónap után annyira megszokta a fülem a törököt, hogy elkezdtek rám ragadni a szavak és kifejezések. Ha nem csak három hónapig maradok, hanem a tervezett 7 hónapig, akkor biztos, hogy elkezdtem volna törökül tanulni, de így nem sok értelmét láttam már. De azért kaját rendelni, számlát kérni, megkérdezni ezt-azt ígyis tudok, úgyhogy amire szüksége van egy átlag turistának, azt már azért birtoklom. :)

A Babérlevél-dilemma

Sokan kérdeztétek tőlem, hogy miért lett a gyerek Babérlevél? Hiszen Mrs. Fejkendő és Mr. Deichmann is tiszta sor, de Babérlevélnek elnevezni a gyereket azért mégiscsak furcsa. Nos, ezt mondjátok a szülőknek, ugyanis a kislány neve törökül babérlevelet jelent. Egy gyönyörű mitológia alak után kapta ezt a nevet, de ne lepődjetek meg ha Törökországban úgy hívnak valakit, hogy tenger, gránátalma vagy éppen szél.

A családról

A vendéglátó családom is egy érdekes jelenség. Az apuka tipikus férfi: ha otthon van, akkor a tv előtt sportot bámul és sört iszik vagy magvakat eszik, ha pedig gyerek közelében van, akkor ő is lemegy arra az értelmi szintre, így próbálva összespanolni a gyerekével, akit általában csak hétvégente lát. Tisztelem az anyukát, amiért szó nélkül tűri, hogy Mr. Deichmann lényegében semmit nem csinál otthon és amit megígért, azt sem nagyon tartja, úgyhogy végül minden az anyukára hárul. Bár az anyuka szerint minden férfi ilyen és ha megfigyeljük, esténként mindegyik teniszlabdát gyúr a koszos zoknijaiból, majd a sarokba üti. Ha már ez a helyzet, ő legalább kifogott egy szemrevaló és pénzes példányt, talán ezért is hisztimentes a háztartás. Mármint anyuka részéről... A gyerkőcre nem tudom mikor jött rá a hiszti-korszak, de én kaptam belőle rendesen. "Óóó, Babérlevél nagyon egyszerű kislány, csak akkor sír ha fáj valami" - hangoztatta mindenki, mielőtt odamentem. Nem tudom, hogy mi miatt lett a gyerek pöcsfej, vagy csak anyuka szeméről is lehullott a rószaszín szemüveg az ártatlan kisbabáját nézve, de én nem egészen ezzel szembesültem. Persze ment a kifogás, hogy szegény gyerkőc beteg, aztán pedig kezdődött az ovi. 

Az első egy hónap után kirúgtak, ami mindenkit sokként ért - engem is. Így visszagondolva nem bánom, ugyanis így kezdettől fogva úgy tudtam készülni, hogy nem hét hónapot, hanem csak hármat töltök ott, úgyhogy minél több mindent meg kell néznem és meg kell kóstolnom ezalatt a megrövidített intervallum alatt. Anyuka meg volt róla győződve, hogy a kislánya miattam lett egy követelőzős kis hisztizsák, de ahogy teltek a hetek, ő is rájött, hogy a gyerek innen-onnan összeszedi a hülyeségeit és már nem egyszer kérdezte meg tőle vacsora közben, hogy "Ki csinál ilyeneket az oviban, kitől tanulod ezt?".

A kislányt egy skizofrén elkényeztetett fűszernövényként definiálnám. Nem csak hogy egyke, de még egy ópert is fizetnek neki, akinek azt kell játszani a gyerekkel, amit akar és akkor, amikor ő akarja. Nincs olyan, hogy egyezkedés vagy osztozkodás: ha gyurmázni van kedve, akkor elő a gyurmával, ha barbizni akar, de én még nem vagyok kész a rajzommal, akkor is össze kell rámolni és irány babázni. A búcsúlevélben igazat írtam: a kapcsolatunk egy hatalmas hullámvasút volt. Vagy olyan tündérke volt, hogy majd megzabáltam, majd a következő pillanatban gyilkos szemekkel nézett és kiküldött a szobájából. Sosem tudtam vele nyugodtan játszani, mert aggódtam, hogy mikor gólyózik be legközelebb és csak túl akartam lenni már rajta. Miután hazajöttünk az oviból, rajtam töltötte ki a mérgét: rámbaszta az ajtót, bezárkózott valahova, nem szólt hozzám vagy éppen a játékban megint főgonoszt játszott. Néha komolyan féltem tőle, hogy mindjárt kirohan a konyhába, behoz egy kést és nekem esik. Amikor játszottunk, élvezett gonosznak lenni: megölte a pónikat vagy bezárta őket valahova. Játék közben végig rossz érzést akart kelteni bennem, ugyanis mindegyik játék tudott repülni vagy varázsolni az én játékom kivételével. Ha babákkal játszottunk a babáknak nem szabadott észrevennie az enyémet, akármilyen hangosan is köszöntem, majd közölte a gyerek, hogy "Senki nem vesz észre téged. Senki. Senki nem vesz észre téged. Nem vagy szomorú, hogy senki sem vesz észre téged?". Ilyen 4 éves kislányt még életemben nem láttam és soha többet nem is szeretnék. Az én szememben a gyermeki ártatlanság nem éppen Babérlevelet takarja.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy anyuka hogyan fogja a későbbiekben kezelni a kislányt, ugyanis nagyon elfajultak a dolgok. Eddig rajtam töltötte ki a mérgét a gyerek, de ezután rajta fogja. Eddig nekem kellett vele játszanom, ezután neki kell. Babérlevél nem csak az iskolában Führerin, hanem otthon is mindenben ő a főnök és ő parancsol. Úgyhogy vigyázat, a harmadik világháború készülőben van, kirobbantója pedig egy skizofrén szöszi lesz, aki egyszer majd nem kapja meg, amit akar.

2013. április 27., szombat

Búcsúlevél


Mivel Marcsi ott volt velem, így végig arra koncentráltam, hogy teljesíteni tudjuk az előre eltervezett programokat és hogy mind a ketten baromi jól érezzük magunkat. Tisztában voltam vele, hogy ezek az én utolsó napjaim is, de nem gondoltam bele, nem igazán éreztem át. Éppen ezért a családnak sem írtam búcsúlevelet, mint ahogy annak idején Németországban tettem. Viszont Babérlevélnek van egy kis fekete füzete, amit az anyuka adott nekem még az elején. Minden óper ír bele a kiscsajnak egy levelet, képeket ragaszgattak bele, rajzolgattak neki, ilyesmi. Természetesen elolvastam az elődeim leveleit, mindenki körbenyalta a kis Babérlevél seggét, hogy milyen tündérbogár, aranyhajú gyönyörű stb. kislány is ő valójában.

Egyértelmű volt, hogy nem fogok beállni a sorba segget nyalni, viszont paraszt sem akartam lenni, úgyhogy a következő - szerintem fair - üzenetet írtam a füzetbe:

Liebe Babérlevél,

wir haben drei Monaten zusammen verbracht und ich kann nur sagen, unsere Beziehung war ein bisschen stürmisch. Okay, das war eine richtige Achterbahn :P Einmal wolltest du mit mir gar nicht spielen, sogar auch nicht sprechen, dann hast du in einer Stunde bei mir gekuschelt und sagtest, wie du mich lieb hast. :) Niemand hat es verstanden, warum es so war, deshalb musste ich früher nach Hause fahren, als es geplant war. Trotzdem finde ich diese 3 Monate bei euch sehr schön und hoffe, dass du auch schöne Errinnerungen darüber hast. :)
Ich bin sehr gespannt, wie du in 5, 10 oder 20 Jahren sein wirst :) Wenn ihr in Ungarn seid, besucht mich mal unbedingt! :)
Ich wünsche dir viel Erfolg und vor allem viel SPAß in deinem Leben :)

Liebe Grüße

Hédi

Magyar fordítás:

Kedves Babérlevél!

Három hónapot töltöttünk el együtt és csak azt mondhatom: a kapcsolatunk egy kicsit viharos volt. Oké, a kapcsolatunk egy igazi hullámvasút volt :P Egyszer nemhogy játszani, de beszélni sem akartál velem, majd egy óra múlva már hozzám bújva mondtad, hogy mennyire szeretsz. :) Senki sem értette, hogy miért van ez így, ezért is kellett a tervezettnél hamarabb hazautaznom. Ennek ellenére nagyon jó volt a nálatok töltött három hónap és remélem neked is szép emlékeid vannak erről. :)
Kíváncsi vagyok mi lesz belőled 5, 10 vagy éppen 20 év múlva. :) Ha Magyarországon jártok, mindenképp látogassatok meg! :)
Sok sikert és mindenek előtt jó szórakozást kívánok a további életedhez! :)

Sok szeretettel,

Hédi

Kalandos hazaút


Utolsó nap még reggel összepakoltam a cuccaimat, amit még használtam aznap, majd még kiporszívóztam a szobám, csak nem akartam gányban otthagyni az egészet. Együtt indultunk el reggelizni a buszpályaudvar közelében egy bevásárlóközpontba. A buszom délben indult, úgyhogy előtte még pont volt idő egy kiadós reggelihez. Étvágyam nem nagyon volt, mert az előző napokban sem ettem sokat a betegség miatt, úgyhogy még nem szokott hozzá a gyomrom a rendesen kajáláshoz, plusz ideges voltam egy kicsit az út miatt. Eredeti terv szerint déli 12-kor indul a busz és másnap 9:30-ra ér Budapestre. Ember tervez... :P Reggeli után kimentünk a buszhoz, bepakoltuk a cuccaimat, majd jött a búcsú. Annyira gyorsan történt minden, fel sem fogtam a dolgokat, apuka puszit adott, anyuka megölelt, majd jött a gyerek. Már készültem rá, hogy megint pöcs lesz és nem köszön el, erre úgy nekem esett és megölelgetett, hogy hirtelen nem is tudtam mire vélni a dolgot. Megöleltem és megpusziltam, majd indultam a buszhoz, amikor megint nekem esett és megölelt. Az ilyen szeretetrohamaiból lehetett mindig is látni, hogy tényleg szeret engem, csak éppen az összes mérgét rajtam vezeti le. (Na majd most az anyján fogja... :P) Köszönetet mondtam, majd felszálltam a buszra.
Rajtam kívül mindenki török volt, ugyanis a busz Bécsbe ment, csak Magyarországon keresztül. A leghatalmasabb meglepetésem az volt, hogy pontban 12-kor valóban el is indultunk és már-már tényleg elhittem, hogy másnap fél 10-re valóban otthon leszek. 

Már el is felejtettem, hogy milyen az, amikor az országhatárnál ellenőrzés van és lényegében kirámolnak a buszból mindent. Kezdődött azzal a buszos kaland, hogy Bulgáriában a sofőrök a benzinkútnál leálltak még lemostani a busz elejét. Igen, út közben jött rájuk, hogy ők bizony tiszta buszt akarnak. Folytatódott azzal, hogy amikor Szerbiába befelé mindenki bemutatta a kis bódénál az útlevelét, visszaszállva a buszra lazán minden táska ki volt nyitva és fel volt túrva. Ráadásul ki kellett pakolni minden bőröndöt a busz oldalából, kinyitni, majd a határőrök szépen áttúrták. Én csak attól fostam, hogy a faszán összerendezett bőröndömet nem fogom tudni majd visszazárni! Arról persze megfeledkeztem, hogy a bugyijaimat simán az egész halom tetejére tettem, úgyhogy a határőr és a török sofőrök is végignézték a fehérneműimet. Nem vagyok én hozzászokva ahhoz, hogy a bőröndömben kutakodjanak. Ez a Szerbia elég rossz ómen volt végig, ugyanis az egyik 15 perces éjszakai pihenőből 3 órás pihenő lett. Én csak arra lettem figyelmes, hogy még mindig nem indultunk el és kopácsolás zaja jön. Kiderült, hogy kicsit tropára ment a busz és valahol víz folyt, ahol eredetileg nem kellett volna. Már alig vártam, hogy folytassuk az utunkat, nem voltam benne biztos, hogy behozzuk azt a pár órát még éjszaka. Persze Szerbiából kifele is megszívtam, ugyanis a határőr kizárólag engem szállított le a buszból, majd a bódéjába félrehívva megkérdezte, hogy valóban én vagyok-e az útlevélképemen. Úgy tűnik, ő még életében nem hallott hajfestékről, de készültem a balfasz határőrökre és odanyújtottam a személyim és a jogosítványom, amiken még sötét hajjal szerepelek, majd közöltem, hogy egy évig szőke voltam. Megnyugodni látszott a kis lelke, majd továbbengedett.

Szegeden persze mégegyszer tönkrement a busz, de akkor már nem kellett órákat ott dekkolni, majd az autópálya egy része is le volt zárva. A buszsofőrrel közben konzultáltam, hogy hol tegyenek ki. Végül abban egyeztünk meg, hogy Kecskemét után tesznek ki az autópályán, ugyanis ha nem muszáj, akkor nem mennének be Pestre. Mivel a szüleim úgyis jöttek értem autóval, így teljesen mindegy volt. Fél 1-re értünk a Kecskemét utáni pihenőhöz, ami összesen 25 és fél óra buszutat jelentett nekem egyhuzamban (az egy óra eltolódást beleszámítva). Ezzel még kaptam egy utolsó löketet a örök életérzésből, majd irány Debrecen!
Jó újra itthon lenni és találkozni mindenkivel, akit három hónapig nem láttam. :)

2013. április 25., csütörtök

Búcsúbuli


Marcsival még hétfőn elnéztünk a mellettünk lévő bazárba elverni az utolsó török lírákat. Neki nagyjából sikerült is, rám viszont még aznap este várt egy búcsúbuli. :) Természetesen a gyerkőc faszoskodott, ugyanis mondtam neki, hogy köszönjön el szépen Marcsitól, mert ő ma hazamegy Magyarországra és többet már nem találkoznak. A kiscsaj mintha meg sem hallotta volna tett-vett. Megismételtem a mondottakat, majd tüntetőlegesen megnémult, elfordult tőlünk és az anyjához menekült. Anyuka persze mentegetőzött, hogy Babérlevél nem igazán szeret búcsúzkodni és annak idején hiába volt ott náluk Stella másfél évig, neki sem mondott egy szót sem búcsúzáskor és elfordult tőle. Úgyhogy lelkileg készítettem magam a másnapra, hogy a kiscsaj még utoljára pöcs lesz, majd kikísértem Marcsit a reptérre, megvártam amíg becsekkol, majd elbúcsúztunk és hazaindultam, hiszen pár nap múlva úgyis újra egy helyen leszünk. :)

Este a búcsúbulimra összecsődítettem a kis magyar csapatot, meg Ötkürt, mert éppen Isztambulban volt ő is és Andinál lakott. Felköszöntöttük Andit, ugyanis neki másnap volt a születésnapja, engem pedig elbúcsúztattunk. Hihetetlen emberekkel hozott össze a sors Isztambulban: vannak azok az emberek, akikkel csak azért barátkozol külföldön, mert kell a társaság, a kikapcsolódás, egyszerűen csak kimozdulni egy kicsit és vannak azok az emberek, akikkel otthon is bármikor összebarátkoznál. A kis magyar csapatból kivétel nélkül mindenki az utóbbi kategóriába tartzozik! Timivel biztosan fogok tudni Magyarországon találkozni, mert szokott Debrecenben járni, a többieket meg csak remélni tudom, hogy látom még valaha. Mindenesetre ezek az emberek tették a tökéletes várost még tökéletesebbé, ezzel teremtve nekem három fantasztikus hónapot. :)

Beteges hétvége


Péntek éjszaka többször is felébredtem arra, hogy rosszul vagyok, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Ám reggel amikor csögött az óra, nem tudtam kikelni az ágyból és folyamatos hányingerrel küszködtem. Aznapra elég sok minden be volt tervezve, de mivel az állapotom nem engedte a városnézést, így felcseréltük a szombati és a vasárnapi programokat: szombaton irány Moda + gofrievés + bőröndpakolás, vasárnap pedig Topkapi Palota + Galata-híd + Sapphire tower. Anyuka hazafelé hozott nekem gyógyszert "ezeket szedd be, nehogy mi is elkapjuk" felkiáltással. Konzultált a nagynénjével, aki orvos és valószínűleg egy vírust kaptam el, ami most egész Isztambulban tombol. Úgyhogy beszedtem a pirulákat, mert mindenképp teljesíteni akartam a kitűzött programokat, hiszen ezek a napok nem csak Marcsi utolsó napjai voltak, de az enyémek is. Jobban is lettem valamivel, úgyhogy a kikötőben találkoztunk Mártival és elsétáltunk Modába, ahol én ugyan nem, de ők ettek 1-1 gofrit, majd kifeküdtünk a tengerpartra magunkba szívni egy kis D vitamint.




Lefekvés előtt igyekeztem mindenre gondolni és vittem fel magammal egy szatryot is, amelyről később kiderült, hogy nagyon jó ötlet volt. Ugyanis hajnal fél 2-kor arra keltem, hogy rosszul vagyok, majd ki is dobtam a taccsot. Közben Marcsit kisebb pánikroham lelte, amiért hányás hangjára ébredt, de utána még visszafeküdtünk aludni és reméltük, hogy ennyi volt az egész.

Reggel elkészültünk, majd elindultunk a Topkapiba. Elég lassan haladt a jegypénztárnál a sor plusz bent is hatalmas sorok álltak a legtöbb terem előtt. Egyszer előre is pofátlankodtunk, úgyhogy anyáink biztosan csuklottak elég rendesen.  A múzeum nagyon szép volt, a szultánok ékszerei, trónjai, ruhái stb. voltak kiállítva plusz volt egy hárem rész, ahol értelemszerűen a szultán háreme lakott. Nem szabadott fotózni, de azért néhány sunyi fotót majd felteszek ide Marcsi iPodjáról, ha megkapom tőle a képeket.

Majd visszasétáltunk a kikötőbe és átmentünk a Galata-hídon. Rengetegen pecáztak róla, mint mindig, nem hiába itt kell balik ekmek-et (halas szendvicset) enni, ennél frissebben sehol nem kap az ember halat. Bár nekünk ez a fogás most kimaradt a betegség miatt, egész nap ropin és frissen facsart gyümölcsleveken éltünk.






A pasi, aki öltönyben is simán horgászik: :P

Majd irány a Sapphire tower, ami Törökország legmagasabb felhőkarcolója. 236 m és 54 emelet magas. A felhőkarcoló aljéban egy 5 emeletes bevásárlóközpont van, és 18 líráért fel lehet menni a torony tetejére. Pontosan egy perc alatt visz fel a lift, gudult is a fülünk rendesen út közben, de a 360 fokos panoráma mindenért kárpótolja az embert!








2013. április 24., szerda

Kultúrálódás és shopping túra

Csütörtökre a Modern Istanbul Múzeum volt betervezve, ugyanis csütörtökönként mindig ingyenes a belépés. Nem sokat aludtunk az azelőtti buli miatt, főleg, hogy 3/4 órát álltunk hatan magyarok a buszmegállóban, amikoris rájöttünk,hogy 2 után már nem is jár busz. Persze nem kellett félteni, a buli folytatódott a buszmegállóban is, főleg hogy a srácokat még ilyen matton nem is láttam :P Úgyhogy végül hosszas alkudozás után taxival mentünk haza.

A gyerkőcöt a múlt héten sem oviba nem kellett vinnem, sem elhoznom onnan, ugyanis ha anyukának dolga van házon kívül, akkor mindig útba ejti az ovit is. Most úgy tűnik elég sok dolga volt a városban, járkált a bankba ügyet intézni meg fényképeket nyomtatni stb. Úgyhogy egyből indultunk is a múzeumba. Már a múzeum neve is mutatja, hogy modern művek vannak ott elhelyezve, ami nem túl bíztató, de ingyen volt és gyönyörű az épületből a kilátás a Boszporuszra.

A művek fele nagyon szép volt és valóban volt számunkra is művészi értéke, viszont a másik felén a kiállításnak már éppen fel akartuk ajánlani építő célzattal, hogy szívesen ráfosunk a vászonra, hátha akkor szebb lesz valamivel. :P

Péntekre pedig az anyagbazárt terveztük, ám anyuka reggel közölte, hogy Babérlevél beteg és valószínűleg otthon fog maradni. Azt hittem, hogy ott helyben megütök valakit, ugyanis nem beteg gyerekre való felvigyázást terveztem Marcsi ittléte alatt. Ám anyuka helyesbítette, hogy hagyja kialudni a gyerkőcöt és ha jobban lesz reggel és szépen eszik a reggelinél, akkor még elviszi oviba (a török oviba bármikor viheted a kölyköt és bármikor el is hozhatod). Szerencsére reggel teljesen fitt volt, úgyhogy mindenki ment a saját dolgára, nekünk pedig irány az anyagbazár! Természetesen most sem hagyhattuk ki a 6 lírás táskákat és az 50 kurusos (fél líra) hajbavalókat illetve bizsukat úgyhogy mindenki elégedetten tért haza a shopping túráról.
Hazatérve még nem volt otthon a gyerkőc, ám nem kellett sokat várni rá: hazajött, majd wc-re rohanás közben csak úgy közölte velem, hogy "Szia Hédi, soha többet nem akarlak látni". Persze anyuka egy szót sem szólt a jól nevelt megjegyzésre, de már nem is zavartattam magam, bár tény, hogy eddig ez volt a legdurvább, amit mondott nekem, főleg hogy egész nap nem is látott, úgymond "rosszat" sem tudtam tenni. De már egészen megszoktam, hogy rajtam tölti ki a mérgét. Utána persze egy óra múlva már a kanapén bújt hozzám, puszikat adott és mondogatta, hogy mennyire szeret, mindezt csak úgy spontán. Úgyhogy igazodjon el rajta az, aki tud...

És végül az esti naplemente a partról:




2013. április 19., péntek

Szülinapozás


Szerdán volt a szülinapom, kaptam is rengeteg köszöntést facebookon, sms-ben, élőben, mindenhol :) Még éjfélkor fent voltunk Marcsival, úgyhogy kimásztunk az ágyból és rögtön fel is köszöntött, így legalább jól indult a nap. Reggel anyukáék is mindannyian felköszöntöttek, majd a gyerkőc átnyújtott egy borítékot, amiben egy boldog szülinapos képeslap volt, természetesen a gyerkőc rajzaival és 7000 magyar forinttal(!!!) megspékelve. Bizonyára azt gondolták, itt már úgysem lesz időm keddig elkölteni a lírát (kis naívak).

Reggeli után Marcsival parkokba vettük az irányt. Van a közelünkben két hatalmas park, amik gyönyörűen virágzanak és zöldellnek, úgyhogy kis hétköznapi programként ezt terveztem be. Először a Göztepe parkba mentünk, amit nemrég építettek újra és ilyen gyönyörű parkot még én sem láttam soha. Tulipánok ezrei, játszóterek, szabadtéri konditerem, tiszta és rendezett gyep, padok, akváriumok halakkal és formára nyírt bokrok!





Boszporusz-híd gyerekeknek:





Hazafelé találkoztunk a leghatalmasabb macskával, amit életemben láttam:


Majd egy otthoni ebéd után az Özgülük parkban török kávéztunk és macskát simogattunk:




Este pedig irány Besiktas. Mártitól sms-ben kaptam utasításokat, hogy mikor mit csináljunk. Az első utasítás az volt, hogy ne vacsorázzunk itthon, hanem munka után irány a kikötő. Majd jött az sms, hogy szálljunk fel a 19:45-ös Besiktasba induló kompra. Ekkor már tudtam, hogy Andihoz megyünk, ugyanis csak ő lakik ott. Ám amikor megérkeztünk Andihoz egy egész magyar sereg fogadott énekelve lufikkal és lángos illattal! Egy egész meglepetés bulit hoztak össze! Lángost sütöttek, tortát vettek nekem és felköszöntöttek egy meglepetés bulival. Nem semmi barátaim vannak, hihetetlen, hogy mindezt csak miattam :)


"Tejföl" osztás







2013. április 18., csütörtök

Hagia Sophia és Fedett bazár


Vasárnap este azzal fogadott az anyuka, hogy "Van egy rossz hírem". Ez  a kedvenc szava járása, na mi van már megint? Kiderült, hogy a gyerek beteg és ő is elkapta, úgyhogy lehet hogy a kicsi Babérlevél hétfőn itthon marad. Hát az nem lett volna vicces, egyrészt mert nem akarok az utolsó hetemen semmi szar betegséget elkapni a gyerektől (már megint!!!), másrészt pedig egy egész napot eltölteni egy nyűgös gyerekkel nem éppen leányálom. Másnap elmentek orvoshoz, de már jobban volt Babérlevél, úgyhogy ment az oviba, mi pedig kitakarítottuk a lakást, majd lesétáltunk a tengerpartra (a macskaparadicsomba). Marcsi láthatóan leszarta a tengert ennyi macska mellett és inkább a cicákat fotózta és simogatta :D. Persze ki hibáztatná ezért? ^^ Utána siettünk is haza, ugyanis nem vettük észre, hogy a barackos tea dobozát egy karcsú női alak díszíti (értsd: fosat!). Persze mivel szombaton iszonyat torokfájással ébredtem ezért ittunk belőle elég rendesen aznap este és a másnap folyamán... Még szerencse, hogy mindezt letudtuk hétfőn, ugyanis másnapra kértem ki az egyik szabadnapomat, amit anyuka adott nekem, mialatt Marcsi itt van. 

Az első állomásunk a Hagia Sophia volt, majd a Fedett bazár következett:


A Hagia Sophia eredetileg keresztény templom volt, majd a törökök kezébe került és mecsetté alakították. Ekkor kerültek rá a minaretek is, amik a mai napig működnek és imaidőben a Kék mecset és a Hagia Sophia felváltva játszák az imára hívó müezint. 1935-ben avatta Atatürk múzeummá az épületet és akkor elég sok festményt és ikont restauráltak, úgyhogy most totális káosz uralkodik: egyszerre díszíti a falat Mária a kis Jézussal és Allah szimbóluma. Hihetetlen ez a kettősség: török szimbólumok, török csempék, ugyanakkor arany színű mozaikok és színes üvegablakok.






A nagy fedett bazár viszont csalódás volt mindkettőnknek. Ez Isztambul leghíresebb bazárja, és pontosan emiatt annyira a turistákra van kiélezve minden, hogy teljesen elveszítette az igazi bazár jellegét, ráadásul drágább, mint bármelyik másik bazár vagy éppen üzlet. És persze elkövettük a leghatalmasabb hibát, amit nő elkövethet: török férfiak társaságában banánt enni, még ha az ember töri is, egyenesen tilos! Szó szerint bújkáltunk, hogy a végére érhessünk a kajáknak mindennemű huncut beszólogatás nélkül. :P





A városnézés után irány vissza Kadiköy, ahol végre megkóstolhattam az iskendert is. Nem csoda, hogy csak hízok és hízok, annyira finomak a török ételek, komolyan velem kéne reklámozni a török konyhát, hiteles lenne. :P