Utolsó nap még reggel összepakoltam a cuccaimat, amit még használtam aznap, majd még kiporszívóztam a szobám, csak nem akartam gányban otthagyni az egészet. Együtt indultunk el reggelizni a buszpályaudvar közelében egy bevásárlóközpontba. A buszom délben indult, úgyhogy előtte még pont volt idő egy kiadós reggelihez. Étvágyam nem nagyon volt, mert az előző napokban sem ettem sokat a betegség miatt, úgyhogy még nem szokott hozzá a gyomrom a rendesen kajáláshoz, plusz ideges voltam egy kicsit az út miatt. Eredeti terv szerint déli 12-kor indul a busz és másnap 9:30-ra ér Budapestre. Ember tervez... :P Reggeli után kimentünk a buszhoz, bepakoltuk a cuccaimat, majd jött a búcsú. Annyira gyorsan történt minden, fel sem fogtam a dolgokat, apuka puszit adott, anyuka megölelt, majd jött a gyerek. Már készültem rá, hogy megint pöcs lesz és nem köszön el, erre úgy nekem esett és megölelgetett, hogy hirtelen nem is tudtam mire vélni a dolgot. Megöleltem és megpusziltam, majd indultam a buszhoz, amikor megint nekem esett és megölelt. Az ilyen szeretetrohamaiból lehetett mindig is látni, hogy tényleg szeret engem, csak éppen az összes mérgét rajtam vezeti le. (Na majd most az anyján fogja... :P) Köszönetet mondtam, majd felszálltam a buszra.
Rajtam kívül mindenki török volt, ugyanis a busz Bécsbe ment, csak Magyarországon keresztül. A leghatalmasabb meglepetésem az volt, hogy pontban 12-kor valóban el is indultunk és már-már tényleg elhittem, hogy másnap fél 10-re valóban otthon leszek.
Már el is felejtettem, hogy milyen az, amikor az országhatárnál ellenőrzés van és lényegében kirámolnak a buszból mindent. Kezdődött azzal a buszos kaland, hogy Bulgáriában a sofőrök a benzinkútnál leálltak még lemostani a busz elejét. Igen, út közben jött rájuk, hogy ők bizony tiszta buszt akarnak. Folytatódott azzal, hogy amikor Szerbiába befelé mindenki bemutatta a kis bódénál az útlevelét, visszaszállva a buszra lazán minden táska ki volt nyitva és fel volt túrva. Ráadásul ki kellett pakolni minden bőröndöt a busz oldalából, kinyitni, majd a határőrök szépen áttúrták. Én csak attól fostam, hogy a faszán összerendezett bőröndömet nem fogom tudni majd visszazárni! Arról persze megfeledkeztem, hogy a bugyijaimat simán az egész halom tetejére tettem, úgyhogy a határőr és a török sofőrök is végignézték a fehérneműimet. Nem vagyok én hozzászokva ahhoz, hogy a bőröndömben kutakodjanak. Ez a Szerbia elég rossz ómen volt végig, ugyanis az egyik 15 perces éjszakai pihenőből 3 órás pihenő lett. Én csak arra lettem figyelmes, hogy még mindig nem indultunk el és kopácsolás zaja jön. Kiderült, hogy kicsit tropára ment a busz és valahol víz folyt, ahol eredetileg nem kellett volna. Már alig vártam, hogy folytassuk az utunkat, nem voltam benne biztos, hogy behozzuk azt a pár órát még éjszaka. Persze Szerbiából kifele is megszívtam, ugyanis a határőr kizárólag engem szállított le a buszból, majd a bódéjába félrehívva megkérdezte, hogy valóban én vagyok-e az útlevélképemen. Úgy tűnik, ő még életében nem hallott hajfestékről, de készültem a balfasz határőrökre és odanyújtottam a személyim és a jogosítványom, amiken még sötét hajjal szerepelek, majd közöltem, hogy egy évig szőke voltam. Megnyugodni látszott a kis lelke, majd továbbengedett.
Szegeden persze mégegyszer tönkrement a busz, de akkor már nem kellett órákat ott dekkolni, majd az autópálya egy része is le volt zárva. A buszsofőrrel közben konzultáltam, hogy hol tegyenek ki. Végül abban egyeztünk meg, hogy Kecskemét után tesznek ki az autópályán, ugyanis ha nem muszáj, akkor nem mennének be Pestre. Mivel a szüleim úgyis jöttek értem autóval, így teljesen mindegy volt. Fél 1-re értünk a Kecskemét utáni pihenőhöz, ami összesen 25 és fél óra buszutat jelentett nekem egyhuzamban (az egy óra eltolódást beleszámítva). Ezzel még kaptam egy utolsó löketet a örök életérzésből, majd irány Debrecen!
Jó újra itthon lenni és találkozni mindenkivel, akit három hónapig nem láttam. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése